Ügyeleten

No ugyebár én nem az a félefajta vagyok, aki egy fej nagyságúra dagadó kézzel nem az ügyeleten köt ki.
Hát persze, hogy gyermekünk alvásidejét erre használtam fel.

Először lefektettem Esztit, majd betettem a táskámba a "Háború és béke" vastagságú könyvemet (ó én és az örök optimizmus!), a TAJ kártyámat lecsókoltam Lacit (lehet, utolsóként...) és uzsgyi neki, ügyelet!

Útközben már elképzeltem, hogy borzasztó lesz: órákat fogok ott ülni a váróban, az ügyeletes orvos meglátja a kezemet, majd azonnal a kollégáiért kiált, akik meglátva a kezemet háborodottan azt kiabálják, hogy "azonnal hozzanak egy rovarhatározót, mert ez itt nagyon durva!" és már visznek is infúzióval a kezemben egy hordágyon... Satöbbi...

Megérkezvén rengeteg ember volt, de valahogy mindenki valakivel ült ott és így kb. 15 perc várakozás után, a legnagyobb meglepetésemre behívtak.
Az ügyeletes orvos egy 22 éves forma suhanc (az oktatási rendszert ismerve azért nyilván ennél többnek kellett lennie), jópofának tűnt volt, így elő mertem adni neki sajátos elméletemet a "nem kullancs okozta Lyme-kórról"...
Ő pedig tartotta magát az allergiás reakcióhoz...
Ki mivel érvel, ugyebár...
Egyébként nagyon kedves volt!

Na nem úgy, mint az asszisztens! Ő csak a szokásos, enyhén az egészségügybe savanyodott típus. A Lyme-kórra tett célzásaimat visszaütötte azzal, hogy "hö, ez csak allergia, akár egy hétig is nőhet a pirosság!"
Napersze, tudom, én, hogy az volt a baja, hogy ismeretségünket nem rögtön egy perforált vakbéllel pecsételtük meg, ezért ő rám nézve joggal gondolhatta, hogy "a fene, hogy nekem az ilyenek miatt kell szombaton is dolgoznom".
Szerintem még élvezte is, hogy a seggembe döfhette a Calcium injekciót...

Az is jó móka volt, mert bár próbáltam lebizniszelni, hogy ezt a részt hagyjuk már ki, de a doki hajthatatlannak bizonyult. Így összeszorítottam a fogamat, lehúztam a szoknyám szélét, és folyamatosan arra gondoltam, hogy "vazze, szültél már egy gyereket, ne rinyálj!" Aztán annyira azért tényleg nem volt gáz! Már a szüléshez képest!

Mindenesetre kaptam szurit, gyógyszert és ami a legfontosabb: megnyugvást, mert távozóban a kedves, fiatal dokira rávillantottam egy csábos mosolyt, és azért biztos,amibiztos megkérdeztem, hogy "deugyetutinemLymekór?". És ő kedvesen azt mondta, hogy "nem valószínű", ezért boldogan lebegve elhagytam az ügyeletet.