2015. szept. 17.

Kötelező beszámoló a félmaratonról. Az ÉN félmaratonomról! :D

Amikor ilyeneket olvastam félmaraton kapcsán beszámolókban, hogy "mosolyogva lefutottam..." meg a "mekkora élmény volt...", mindig valami mentális betegség elharapózásának gyanúja suhintott meg az illetővel kapcsolatban.

És most itt állok (ülök), és csont nélkül azt mondom, életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor én, óóóó igen: ÉÉÉÉÉN, vasárnap lefutottam a félmaratont!

Májusban terveztem el véglegesen, hogy felkészülök rá. Úgyis futok már évek óta, itt az ideje, hogy felmutassak valamit. Ráadásul 35. szülinapra időzítve, hogy legyen mit mesélni 125 éves koromban.

Aztán nagy küzdelmek jöttek, mert ugyan már júniusban megfutottam az előtte kötelező 17-et, de nem mentem vele semmire, mert olyan iszonyú meleg volt, hogy általában képtelen voltam futni.

Ezért aztán rendszeresen keltem hajnali 5-6-kor, meg mentem este 9-kor, amikor még úgy-ahogy az időjárás engedte.
A legdurvább a félmaraton előtt két héttel az utolsó hosszúfutásom volt, amelyre máshogy nem kerülhetett sor, csak úgy, hogy délután strandoltunk, este lefektettem a kölyköket és 21-23-ig lenyomtam egy 18 km-et. Szóval azt kell mondjam, megküzdöttem én érte, de tényleg csak a kitartás volt a kérdés. (Hányszor gondoltam arra, hogy megy a halál futni hajnalban, amikor csörög az óra? Meg amikor 30 fok van este 8-kor is? De akkoris mentem.)

Pont a melegek miatt szinte a legvégén neveztem be, végig azon bizonytalankodva, hogy bár a 10 km-et hűvös időben 6-os pace-szel futom, a hosszúkat szinte mindig 7-essel. (perc/km)
És a Wizz Air félmaraton szintidős és a záróbusz 7.10-es pace-szel jön. Az meg milyen ciki, ha felvesz... Főleg az első félmaratonodon....
De egyszer határozottam odaléptem, leperkáltam a pénzt érte (amely pénzemet egyébként egy DKNY órába terveztem fektetni, az óra fele már meg is volt, de simán beáldoztam a nevezési díjért. Csak, hogy érezze mindenki, milyen fontos volt nekem ez az egész. ;) )

A verseny előtt megszereztem az "Első félmaratonom" hátsórajtszámot, beálltam szépen becsületesen a 2.30-ra tervezett iramfutók elé, hogy ha ők megelőznek, akkor tudjam, hogy túl lassú vagyok (ők 7-essel futottak). És elrajtoltunk.

És ez innentől kezdve valami varázslatos volt!
A 10-12. km-ig nem tudtam betelni azzal az érzéssel, hogy 11ezer ember fut mellettem. Egyszerűen hihetetlenül motiváló volt. Teljesen belefeledkeztem a városba, a szurkolókba, a futásba. Sodort magával az egész, hihetetlen élmény volt.
Aztán egy kanyarodás alkalmával láttam a záróbuszt is: 2 km-mel voltam előtte. Hát ettől megtáltosodtam! :)
Szóval csak mentem, mentem ahogy örvénylett előre az egész, teljesen kikapcsolva, futva, nemtudomelmondani.

Csak azért nem mondom, hogy így mosolyogva nyomtam végig, mert - krónikus futó ismerősöm szerint a holtpont ott jön el, ahol a max megfutott km-ed van, vagyis nekem a 18. km-nél volt várható - de nem volt ott semmilyen holtpont, a 17. km után már konkrétan azt éreztem, hogy na itt akkor nyomban kifekszem és elhalálozom.
Aztán az agyam teljesen nullán volt, a mozdulataim gépiesek, már éreztem, hogy bemerevedtek az izmaim, de egyszerűen nem volt mit tenni, ment az egész előre.
Már látszott a körülöttem futókon is a küzdelem, sokan már belegyalogoltak, de én csak futottam, futottam, futottam előre, mint mindenki, és én biza már a 20 km után elbőgtem magam.

"Hogy én ezt kegyetlenül megcsináltam! És ez mekkora boldogság már! És ezt nem is hiszem el!"

Nem szüttyöghettem rajta sokat, mert a mozgásom szerintem már nem ismerte volna fel azt az agyi utasítást, hogy "vedd elő a zsebkendőt a zsebedből", úgyhogy mentem, mentem éééés befutottam!
Csak így, lazán, életem első félmaratonján, 2 óra 26 perccel és az öröm úgy hullámozott rajtam keresztül kasul oda-vissza, mint még talán soha.

Végig szemmel kerestem Timit a kordon mögött, akit megláttam és ott ugrált boldogan. És azt éreztem, hogy a sors keze, hogy nem Csirke kísért el végül (aki közben kétoldali tüdőgyuszát kapott a 32 fokos hőségben), hanem egy lelkesítő, szintén futó, ezért a teljesítményemet átérző, akinek az első mondata az volt, hogy "Láttad, hogy a 2:30-asok utánad értek be???" Majd a második -átérezve a helyzetet- "Jövőre én is jövök!" :D Ámen.

Aztán estére már nem hajlott a térdem, másnapra meg olyan szintű izomláz kapott el, hogy már nem is éreztem, hogy a túlfutott térdemtől vagy az izomláztól nem tudok lépcsőzni (pedig úgy érzem, edzésileg felkészülten futottam le), de megérte!

Laci elől gondosan eltitkoltam vasárnap, hogy valójában kettőt nem tudok lépni, ne ronthassa el az örömömet (ez a legszomorúbb történet az egészben, semmilyen szinten nem támogat és korábban sem támogatott sajnos ebben a hosszútávfutásosdiban, ami végtelenül rossz érzés. De azért szeret ám biztos, mert a DKNY karórát meglepiből megvette szülinapomra. Pedig piszokdrága volt.)
Viszont ezen is túlléptem, mert még így is megérte. :)

Még így 4. napon is csont nélkül könnyek jönnek a szemembe, ha arra gondolok, ahogy a célvonalon túlmegyek és tudom, hogy megcsináltam, és hogy nincs nálam királyabb a világon!
Leírhatatlan érzés és élmény! Tényleg!

Úgyhogy nincs menekvés, megkapjátok az aktuális jótanácsomat:
"Boldogtalanok vagytok? Fussatok egy félmaratont!  :D "





2015. szept. 11.

Az elszabadult pokol

Gondolom érezzem, hogy de jól kinyaraltam magam, úgyhogy most már küzdjünk az élettel tovább.
Hát küzdünk.

Múlt héten elkezdődött az iskola.
Én természetesen korábban még élőben nem láttam első osztályos gyereket, úgyhogy minden új volt.
Kezdve az első szülőitől, ami kapásból sokkos állapotokat idézett elő nálam: du.5-től este 8-ig tartott, és azért csupán este 8-ig, mert az iskolát akkor bezárják.
Meg olyanokról ne is meséljek, hogy pl. elképzelésem sem volt, hogyan néz ki manapság a csomagolóanyag, amivel a füzeteket beborítják meg ilyen apróságok.

Én minden nagyobb dolgot/eszközt/ tanszert beszereztem aug. közepére. Kb. 5 dolog maradt hátra. Na azt a szaros 5 dolgot egy hét alatt 12 helyről kellett beszerezni, ráadásul ez a saját készítésű dallamkirakó egész héten elvitte az agykapacitásom 75 %-át. (Ének-zenei suli, állítólag ez egy hagyomány, hogy sk. a dallamkirakó- ami a bótban egy 500 Ft-os tétel lenne. Jó oké csinálom, de majdnem elvéreztem a súlya alatt. Ahhoz képest viszont szép lett. De csak másodikra....  ;) )

Ráadásul az egész családnak szoknia kell azt a témát, hogy nem alszunk el, nem fetrengünk 10 perccel tovább az ágyban, precízen küldjük másnapra, amit az iskola kér. (Mondjuk azt éreztem én is, hogy valahogy nem lesz rendben, hogy 5 napon belül 2 alkalommal is rosszul pakoltam be a táskájába másnapra.) Hát nekem ez így egy konkrét rémálomnak tűnt!

Az első héten én úgy elfáradtam szellemileg, mint nem tudnám megmondani mikor utoljára. (Természetesen -Murphy törvényeinek megfelelően- a munkámban is beszámolós időszak volt, vagyis éjjel-nappal zizegett az agyamban a sok nagyonfontos dolog.)
És ráadásul még aludni sem hagytak : Pí, az jön-megy éjjel 3 szoba közt, ő amúgy sem szokott, de Eszti konkrétan 4 napon keresztül hajnali 5-6 között járt ki kakilni, mert az ugye tök rendben van.... Hál'isten, azóta sem csinálja....

Vasárnap volt az a csodás nap, amikor reggelre kelve (8-ig aludt mindenki) elmondhattam, hogy már csak egy balettcipőt kell megvenni Esztinek szerdára.

Naés? Esztinek hogy tetszik? Meg ilyenek?

Na itt jelenik meg az igazi pokol. Szerintünk -reméljük, hogy csak átmeneti- pszichés zavarai vannak. Vagyis egyszerűen szólva: megőrült. (Hangsúlyozom, él bennünk a remény, hogy csak átmeneti.)

Szóval a suli jó, tetszik neki, mikor fogunk már betűket tanulni, most folyton csak színezünk., lelkes.
Viszont valószínűleg elfárad. Nagyon. És jön az ámokfutás.

Olyan durva, hogy akinek mondom, az rendre nem hiszi el Esztiről. Pedig de.
Sosem volt még ennyire begőzölve. És szinte minden este eljön a bekattanás.
Hiszti, balhé, üvöltözés, konkrét őrjöngés, üt-vág-hülyékvagytok.

Igenis komoly a dolog, tegnap este Lacival ketten fogtuk le, hogy kiszedjük a fürdőkádból, ahol először azért sikított, hogy kevés benne a víz (mert már előtte is balhézott és nem jött időben fürdeni és dugó mellett ugye szivárog le), aztán azért, mert nem rendesen mostam meg a fogát (nem, nyilván lefogva, szájkifeszítve örültem, hogy bejutott a fogkefe egy kicsit), aztán azért, mert nem töröltük szárazra (nem, mert ketten szedtük ki a kádból, miközben ő csapkodta magát a zuhanykabin aljához, és örültem, hogy a szoba közepén le tudom fogni, hogy lenyugodjon), majd azért, mert ő szőlőt akar enni (amely szőlő egész délután a tálban volt előtte), majd azért, mert nem olvastam esti mesét. Ezt később, amikor az ágyba befeszítettem, akkor pótoltam.

Ez csak egy laza fél óra volt a tegnapi napból. És hát lássuk be, iszonyú az egész.

Az a szerencse, hogy a két szülő közül valaki mindig tudja türelmesebben kezelni a helyzetet, bár hozzátenném, hogy szerintem ez egyszerűen senkitől nem várható el, amikor a gyerek 4. órája duzzog, hisztizik, balhézik és verekszik. Szóval ki vagyunk lőve estére mi is.

Úgyhogy ez a válaszom a mostanában divat: "Na, milyen az iskola?" kérdésre.
Egy iszonyatos horror sztori!