2015. szept. 17.

Kötelező beszámoló a félmaratonról. Az ÉN félmaratonomról! :D

Amikor ilyeneket olvastam félmaraton kapcsán beszámolókban, hogy "mosolyogva lefutottam..." meg a "mekkora élmény volt...", mindig valami mentális betegség elharapózásának gyanúja suhintott meg az illetővel kapcsolatban.

És most itt állok (ülök), és csont nélkül azt mondom, életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor én, óóóó igen: ÉÉÉÉÉN, vasárnap lefutottam a félmaratont!

Májusban terveztem el véglegesen, hogy felkészülök rá. Úgyis futok már évek óta, itt az ideje, hogy felmutassak valamit. Ráadásul 35. szülinapra időzítve, hogy legyen mit mesélni 125 éves koromban.

Aztán nagy küzdelmek jöttek, mert ugyan már júniusban megfutottam az előtte kötelező 17-et, de nem mentem vele semmire, mert olyan iszonyú meleg volt, hogy általában képtelen voltam futni.

Ezért aztán rendszeresen keltem hajnali 5-6-kor, meg mentem este 9-kor, amikor még úgy-ahogy az időjárás engedte.
A legdurvább a félmaraton előtt két héttel az utolsó hosszúfutásom volt, amelyre máshogy nem kerülhetett sor, csak úgy, hogy délután strandoltunk, este lefektettem a kölyköket és 21-23-ig lenyomtam egy 18 km-et. Szóval azt kell mondjam, megküzdöttem én érte, de tényleg csak a kitartás volt a kérdés. (Hányszor gondoltam arra, hogy megy a halál futni hajnalban, amikor csörög az óra? Meg amikor 30 fok van este 8-kor is? De akkoris mentem.)

Pont a melegek miatt szinte a legvégén neveztem be, végig azon bizonytalankodva, hogy bár a 10 km-et hűvös időben 6-os pace-szel futom, a hosszúkat szinte mindig 7-essel. (perc/km)
És a Wizz Air félmaraton szintidős és a záróbusz 7.10-es pace-szel jön. Az meg milyen ciki, ha felvesz... Főleg az első félmaratonodon....
De egyszer határozottam odaléptem, leperkáltam a pénzt érte (amely pénzemet egyébként egy DKNY órába terveztem fektetni, az óra fele már meg is volt, de simán beáldoztam a nevezési díjért. Csak, hogy érezze mindenki, milyen fontos volt nekem ez az egész. ;) )

A verseny előtt megszereztem az "Első félmaratonom" hátsórajtszámot, beálltam szépen becsületesen a 2.30-ra tervezett iramfutók elé, hogy ha ők megelőznek, akkor tudjam, hogy túl lassú vagyok (ők 7-essel futottak). És elrajtoltunk.

És ez innentől kezdve valami varázslatos volt!
A 10-12. km-ig nem tudtam betelni azzal az érzéssel, hogy 11ezer ember fut mellettem. Egyszerűen hihetetlenül motiváló volt. Teljesen belefeledkeztem a városba, a szurkolókba, a futásba. Sodort magával az egész, hihetetlen élmény volt.
Aztán egy kanyarodás alkalmával láttam a záróbuszt is: 2 km-mel voltam előtte. Hát ettől megtáltosodtam! :)
Szóval csak mentem, mentem ahogy örvénylett előre az egész, teljesen kikapcsolva, futva, nemtudomelmondani.

Csak azért nem mondom, hogy így mosolyogva nyomtam végig, mert - krónikus futó ismerősöm szerint a holtpont ott jön el, ahol a max megfutott km-ed van, vagyis nekem a 18. km-nél volt várható - de nem volt ott semmilyen holtpont, a 17. km után már konkrétan azt éreztem, hogy na itt akkor nyomban kifekszem és elhalálozom.
Aztán az agyam teljesen nullán volt, a mozdulataim gépiesek, már éreztem, hogy bemerevedtek az izmaim, de egyszerűen nem volt mit tenni, ment az egész előre.
Már látszott a körülöttem futókon is a küzdelem, sokan már belegyalogoltak, de én csak futottam, futottam, futottam előre, mint mindenki, és én biza már a 20 km után elbőgtem magam.

"Hogy én ezt kegyetlenül megcsináltam! És ez mekkora boldogság már! És ezt nem is hiszem el!"

Nem szüttyöghettem rajta sokat, mert a mozgásom szerintem már nem ismerte volna fel azt az agyi utasítást, hogy "vedd elő a zsebkendőt a zsebedből", úgyhogy mentem, mentem éééés befutottam!
Csak így, lazán, életem első félmaratonján, 2 óra 26 perccel és az öröm úgy hullámozott rajtam keresztül kasul oda-vissza, mint még talán soha.

Végig szemmel kerestem Timit a kordon mögött, akit megláttam és ott ugrált boldogan. És azt éreztem, hogy a sors keze, hogy nem Csirke kísért el végül (aki közben kétoldali tüdőgyuszát kapott a 32 fokos hőségben), hanem egy lelkesítő, szintén futó, ezért a teljesítményemet átérző, akinek az első mondata az volt, hogy "Láttad, hogy a 2:30-asok utánad értek be???" Majd a második -átérezve a helyzetet- "Jövőre én is jövök!" :D Ámen.

Aztán estére már nem hajlott a térdem, másnapra meg olyan szintű izomláz kapott el, hogy már nem is éreztem, hogy a túlfutott térdemtől vagy az izomláztól nem tudok lépcsőzni (pedig úgy érzem, edzésileg felkészülten futottam le), de megérte!

Laci elől gondosan eltitkoltam vasárnap, hogy valójában kettőt nem tudok lépni, ne ronthassa el az örömömet (ez a legszomorúbb történet az egészben, semmilyen szinten nem támogat és korábban sem támogatott sajnos ebben a hosszútávfutásosdiban, ami végtelenül rossz érzés. De azért szeret ám biztos, mert a DKNY karórát meglepiből megvette szülinapomra. Pedig piszokdrága volt.)
Viszont ezen is túlléptem, mert még így is megérte. :)

Még így 4. napon is csont nélkül könnyek jönnek a szemembe, ha arra gondolok, ahogy a célvonalon túlmegyek és tudom, hogy megcsináltam, és hogy nincs nálam királyabb a világon!
Leírhatatlan érzés és élmény! Tényleg!

Úgyhogy nincs menekvés, megkapjátok az aktuális jótanácsomat:
"Boldogtalanok vagytok? Fussatok egy félmaratont!  :D "





3 megjegyzés:

  1. Elképesztő vagy!! Minden elismerésem! Azt hittem, "csak" 1-1 domb-kört futsz, nem gondoltam, hogy ennyire megszállott, őőő vagyis kitartó vagy :)
    Gratula! Kriszta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát domb kört is futok. :D De köszipuszi. :)

      Törlés
  2. Nagy GRAT!!!!! Én egyelőre még a "tudod-mikor-kelek-fel-hajnalban-sportolni" résznél tartok. :)

    VálaszTörlés