Ma végrevalahára teljesen pozitív élményekkel gazdagodva tértünk haza a játszótérről.
Először is olyan későn érünk ki minden nap, hogy épeszű ember olyankor már nem viszi ki a kölykét. De nincs mit tenni, Eszti tök későn kel fel (8körül), így mire megreggelizget, én meg megkávézgatok, és összecuccolom, addigra 10 óra. Mostanában olyankorra természetesen tök üres a játszótér.
Szerencsére a nap nem süt a homokozóba, csak olyan 11 körül, addig a házak árnyékolják, így azért sak kinézünk szórni a homokot egy kicsit a gatyarohasztóban is.
Ma kint volt egy általános iskolai osztály.
Az egyik lány gyorsan odajött hozzánk cseverészni, majd amikor megtudta, hogy Eszternek hívják a kiscsajomat, rögtön kiabált a másik lánynak, aki szintén Eszter.
Ésakkor elkezdték látványosan imádni...
Hát valami csudahelyesek voltak! Simizték a lábát, hogy milyen kis édi, meg a kezét, meg a fejét. Aztán mutogatták neki, hogyan kell formát csinálni, meg a végén már el is vitték (szigorúan kézben persze -hiába mondtam, hogy büdösnehéz a kölyök -szerintük áááá, nem is az- hát akkor nem az!).
Látni kellett volna az én böngyörőm fejét. Az volt olyan very happy, hogy az nem semmi!
Nem volt ám visítás, hogy a lányok elkérték a lapátját, meg szitáltak a vödrébe. Semmise! Csak tömény boldogság!
Mondjuk rendes kislányok voltak, és mindig megkérdezték, hogy lehet-e ezt vagy azt csinálni az Eszterrel!
Aztán elmentek a suliba, és mi is haza. Ordítás nélkül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése