Hisztériabéka

Eszterünk amúgy is kihúzta már a gyufát tegnap.
Ahogyan azt tökéletes módon kisírtam, elmentünk tegnap a borutcába.

No gyerek már odaúton ki akart mászni a kocsiból, aztán megengedtük, aztán megbántuk, mert rengetegen voltak és én csak az ő testőri feladatait láttam el, aztán bort se tudtam megfelelőt választani, böktem egyet ott, ahol a Laci kinézte a mézeset magának, aztán sikítani akartam már a gyerektől, aztán nullkilóméterkőre akart menni, aztán nem engedtük, mert rengeteg nagyobb gyerekek volt ott éééés onnnantól végképp nem volt megállás.

Hazáig visított, elrohant, nem volt hajlandó fogni a kezem, Laci kikészült, én is kikészültem, gyerek visított a központtól hazáig, ééés még itthon is. (Ilyenkor valami úgy bekattan nála, hogy hiába van vége a sztorinak, akkor is folytatja, mintha mindenen megsértődne. Legjobb példa, hogy fogta a vizespoharát a kezében, majd elkezdett vele körbe forogni a szoba közepén. Ekkor már tudtam, hogy:
a) szólok neki, hogy tegye le, mert kiborítja. Már ettől a kéréstől ordítani fog.
b) hagyom, hogy kimenjen a víz a szőnyegre, és akkor ettől készül ki.)

Így hagytam, hogy kiöntse, mert ez kényelmesebb volt. És terveknek megfelelően vergődött is rajta egy sort.
Aztán megvacsorázott és boldogan futkározott a lakásban a röpke órás hisztériaroham után...