Most már lehet szavam...

Azt kell mondja, hogy a hetek óta tartó séta körüli hercehurca nemcsak egy csöppapró probléma volt, hanem bevezetője a NAGY öntudatra ébredésnek.
Kb. 3-4 napja a gyermek egyszeűen katasztrófa. Annyira neveletlen és nem hallgat rám, hogy ma eljött a nagy pillanat (amelyről azt gondoltam, hogy velem ugyan nem fog megtörténni...): Esztit úgy elzavartam ebéd közben a szobába, hogy még én is bőgtem. Mert olyan megszeppent fejjel ment el, hogy teljesen megsajnáltam...
De tényleg tűrhetetlen az a nagy "én" életérzés, amit produkál.
Azt amit kér, azt azonnal, amit én kérek, az meg le van ejtve...

Amíg kicsibe nyomja, lecarom, de amikor arról van szó, hogy pl. kifele jövet elkap egy paprikát a zöldségesben és amikor kérem, hogy engedje el annál jobban szorítja? Heee?
És addig szorította, amíg elveimmel ellentétben egyszerűen azt mondtam neki, hogy jééé, ott egy kutyus... Pedig nem is volt ott. Muszáj volt, mert amíg a paprika téma volt, addig annál jobban szorította, minél inkább kértem, hogy ne tegye! Aztán persze magyarázhattam, hogy baromira nem volt ott a kutyus, csak azért mondtam, mert nem engedte el a parikát.
És ezek a sztorik naponta 12* előfordulnak. Minél inkább kérem valamire, hogy na ezt már ne, annál jobban csinálja.

Persze nem voltam olyan naív, hogy azt gondoljam a tökéletes gyermek örökre megmarad, de azért reméltem még pár hónap nyugalmat. De valahogy ilyen téren Eszti mindig élen jár... Yess! Szoppantyú... De majd megoldjuk, csak még nem tudom, hogyan.