Adri/Olivér tesók személyében betekintést kaptam a "milyen az élet két gyermekkel" örök kérdése mögé. És igen... Huhh... Sejtettem én!
De ahogyan Eszti nagy bölcsen megjegyezte: "már nem lehet visszacsinálni". :)
És ez így is van. Mert igen, miután másfél óra alatt megetettük a kétéveseket és magunkat, anyákat, majd gondoltam lehuppanunk egy kávéval, akkor jöttem rá, hogy bakker, Oli még nem evett... Szóval komolyan számon kell tartani, ki mikor mit csinál.
De ahányszor elnéztem azt a cukorbéka, állandóanvigyorex Olivért, azt mondom, hát, jó legyen. Majd max. csinálok listát a napközbeni teendőkről, ha odajutok... :)
Noés a csajok. Ajajjj! Azok annyira, de annyira édesek voltak. Jóvan, persze mindig ezt mondom, dehát tényleg így van!
Képesek voltak csajosan összeverekedni a hintalóért, majd sikítozva kergetőzni a konyhába ki, szobába be. De a legjobb persze, amikor berohantak a konyhából a hálószobába, és nagy csendben, elbújva a békésen eszegették a konyhából becsempészett játéknak kirakott száraztésztát... Mondom én, hogy cukik voltak!
Persze képesek voltak az utcán egy fél perces Olis babakocsi-igazítás közben motorostól kikerülni a látótérből. De azért meglettek...
Egyébként még pár kép:
Azt nem fotóztam le végül, hogy gyűrte szegény Olit Eszti... Nem is tudtam, melyiket sajnáljam jobban: Olivért, aki már menekült, ha meglátta Esztit közeledni, vagy a "megvígasztalom babát" Esztit, akit úgy kellett levakarni szegény kissrác nyakáról a nagy szeretete miatt. (No jóó, Oli nyert, de csak mert fiatalabb.)
Najóóó, akkor cseréljünk könyvet!
Nemááááár!!!
Ééééédesek:))
VálaszTörlés