A lasagne meg a gyerek

Komolyan mondom, zseniálisnak tartom magam egy-egy számomra tökéletesnek tűnő ebéd után.
Végre sikerült egy elkészíthető lasagne receptet beszereznem (ami végre nem ízfokozóból épül fel Knorr módra...). Eszti, neked örökhála, mert a tiéd ám!

Szóval tökéletes vagyok!
Persze Esztim mikor találta el, hogy visítani akar (ez volt a napi egyetlen...)? Naná, amikor a besamellel szórakoztam. Hát össze is vesztünk ahogy kell, besamel meg csomós lett, ahogy kell. De leszűrtem, Esztivel meg kibékültem. A lasagne meg király lett!

Amúgy a megaokos kislány annyira cuki. Rámnéz nagy okosan (mert hehe, mostanában a kellékei miatt máshogy nemigen tud) és bejelenti: szerintem bekakiltam.
Hát most ne röhögje szét magát az ember az ilyen beszólásain...

Amúgy meg azt akartam inkább elmesélni, hogy milyen varázslatosan működik.
Nemrég még mosolyogva meséltem, mennyire nem képes feldolgozni a vezeték és keresztnevünket. A sajátja az jól ment, de nem valami gyerekbarát a családnevünk. Így nem is nagyon tette össze, hogy az hogyan működik anya és apa esetében. Jobbára össze-vissza magyarázta.
Majd ennyiben hagytam pár hete.

Tegnap Laci csak úgy rákérdezett. És láss csodát! Mindenkié ment. Simán. Sőt, látszott rajta, hogy először mindenki esetében elgondolkodva: L. majd Móni. L. majd Laci. Persze nem ez a lényeg, hiszen előbb utóbb minden gyerek megtanulja a szülei nevét, hanem hogy pár hét után egyszerűen leülepedett benne és megjegyezte (mert Laci szerint ő sem említette neki mostanában.) Szóval ez tök érdekes.

Amúgy meg keressük azt az elvetemült egyént, aki azt mondta a gyereknek, hogy a henger alakú fajáték elemet kéményseprőnek hívják. Ugyanis eltántoríthatatlan ettől a téveszméjétől.
Tegnap megkérdeztem Esztitől, ki mondta neked, hogy ezt így hívják. De előre nem jutottam a nyomozásban (apa mondta ez kéményseprő. De apa következetesen tagad.

Ennyi, nem sok, de mennem kell, mert vár a Milkám. (Engem Béb, jó? Csakis engem...)