Végre arborétum

Azt már megállapítottuk korábban, hogy ez a nyár eltelt nélkülünk.

Az utolsó fuvallataára azonban még becsatlakoztunk.

Szombaton végre újra kimentünk az arborétumba, amelynek negédes, labdázós-2gyerekes romantikája egészen addig tartott, amíg be nem kakilt...
És nem a kisebb... :)

Azóta is röhögnöm kell a sztorin, mert halálos volt.
A nagyobb carjankó ugyanis addig szórakozott egy adag pukival (ha érzi, hogy jön, akkor még jól rá is tol egy kis erőt, hogy jobban szóljon - ejj, mondom én hogy gáz...), szóval most is rátolt, aztán sikerült is egy kicsit "kiugrasztani a nyulat a bokorból".
Nem is vettük észre, szerintem ő sem.
Nade egy idő múlva, az erdő közepén, a labdázgatás közepette elkezdett visítani.
Nem jó, nem jó, szúr a poksim.

Kisebb a nyakamban, így apja gatyalerántott, és hamar érthetővé vált, miért szúr. Mondtuk mi, hogy így jártál, majd otthon elintézzük, mert nem akkora a baj. Meg blabla, merthogy nálunk simán nem volt popsitörlő, csak víz és pzs.

De Eszti csak visított és jajongott. És persze lecövekelt a legtávolabbi pontján az arborétumnak.
Apja már mindennel próbálkozott, szakadtam a röhögéstől, amikor Laci galád fejjel még a Jana vizet is belocsolta neki, várva a pszichés hatást, ami persze nem jött el.

Aztán jött az apa vigyen, DE: apa ne nyúljon a poksimhoz!
Vagyis vigye kézben úgy, hogy nem tartja a feneke alatt.

Na, én továbbra is remekül szórakoztam.
Bátran állíthatom, hogy Eszti is, aki végigdanolászta a kijárat felé vezető utat az apja kezében. Laci meg... Hát ő leginkább izzadt. :)
Viszont végre csináltam egy videót a "Mókuska, mókuska" éneklésről, mert olyan cuki kis vékony hangon énekelget, hogy zabálnivaló. Majd feltetetm jútúbra.

Itt csokifagyi



Itt még boldogság



Itt meg a "MI" (majdnemnégyen)