Hortobágy

Ki nem hagynám az alábbi dicsekvős posztot. Sohaaaaa!

Mert akkora királylány vagyok, kőkemény királylány!

Mert elkezdtem megcsinálni a félmaratonmániát (ez minden évszakban egy lefutott félmaratont jelent, de mivel BSI-s, így csak BSI által szervezett verseny számít.)

A tavaszi megvolt, de egy sérülés miatt kihagytam 2,5 hetet, és nem mertem a pár héttel ezelőtti K&H-s versenyen elindulni 21 km-es távon. (De tök jó volt, mert céggel elmentünk maratonváltót futni).
Így a nyári események közül kizárásos alapon csak a Hortobágyi terepfutóverseny maradt.

A sérülésem amúgy nagyon durva volt, hónapokig szenvedtem vele (masszázs, kinez tapasz, sportorvos, gyulladáscsökkentő minden!) és most nagyon úgy néz ki, hogy a 45ezres futócipőm kukába reptetése oldotta meg a problémát. Ennyit arról, hogy a futás olcsó sport...

Nadehogy a lényeg.
Nagyon remegtünk már az utolsó napokban! I-vel mentünk (aki ffi és sokkal jobb futó nálam), 160 km-et utaztunk, hogy kb. tudatosan kinyírjuk magunkat.

És tényleg.

Délután 3-kor indult a félmaraton, 38 fok volt ott, és pusztaság (szó szerint... sehol nem volt árnyék).

Hát küzdelem volt. Bátran állítom, végig. Ugyanis már 2 km után éreztem, hogy lüktet az agyam, mert átforrósodott a fejem.
Az nagy büszkeségem, hogy 14 km-ig képes voltam egyáltalán futásban haladni. A 3. körben már nem.
Hihetetlen volt az egész, mindenki küzdött, de nagyon. Az én környékemen nem futott már senki folyamatosan...
Emiatt sokkal emberibb is volt az egész, nagyon sok emberrel beszéltem pl. út közben, bíztattak, amikor már csak vonszoltam magam, aztán én, amikor beértem, mert ő vonszolta magát. 16 km környékén beértem I-t, aki konkrétan nem bírt tovább futni, és begyalogolt (rá is vertem 3 percet).

Nem is tudom, leírni mennyire volt kemény. Nagyon. (A sapkámat pl. a 3 km-enkénti frissítésekkor a hordóban vízbe mártva tettem a fejemre, és csontra megszáradt, mire a következő ponthoz értem.)
Hiába láttam, hogy már 19 km-nél vagyok, 2 van csak hátra, már csak gyalogolni bírtam. Aztán valaki megint beért, és egy vizes törölközőt tett a nyakamra, hogy "menjél, már nincs sok hátra", akkor megint futottam (vagy izé, vonszolódtam futómozdulatokkal). Aztán összefutottam a bácsikkal, akik mesélték, hogy ők biza 2 órára tették ezt a versenyt. Hát röhögtem (volna, ha bírok), szóval velem érkeztek be: 2:30-cal. (Én 2:15-re gondoltam, hogy azon belül tuti meglesz... Képtelenség volt.)
Életem első félmaratonja is beljebb volt 2:30-nál. Mostanában olyan 2 óra körül futottam meg őket én is. És az a durva, hogy kiderült:
a) ez a szint ott az erős középmezőnyt jelentette (nők között a 42. helyen estem be.)
b) a verseny női 3. helyezettjének ideje 2:00:32 volt.

Higgyétek el, ez az egy vállalható képem lett... ;)

Szeretem magamat azért, hogy magam alá gyűrtem egy ilyen eseményt, ami valóban embert próbáló volt. (Sokan kiálltak belőle, volt, akit a mentő vitt el. Nem ragozom. )
Érti-e mindenki, hogy mostanában nem kell hozzánk jönni, mert ha bekopogna valaki az ajtón, csakis az arcommal találná szembe magát? Mert akkkkkora lett! :)

Ó az a csodás játszótér!

Hétvége szerintem Petinek maga a Kánaán volt.

Valahogy a jóidő beköszöntével maxra erősödött benne a játszótér mánia. Hát én bevallom azt hittem, hogy lassan ez már kihalóban van, de úgy látszik, még van egy nagy felszállóág...

Már kisbab' korukban is utáltam menni a játszótérre. Ott ülni a játszótéren. Minő rettenet: homokozni a játszótéren!

Ahhoz képest már rinyálnom sem kéne, mert voltaképpen csak ott kell ülnöm a kispadon és győzködni magam, hogy "ó, ez igenis jó nekem!" Barnul pl. a lábam, meg ilyenek.

Viszont amíg így lustán ültem, és az anya löksz a hintán? kérdésre nyögve rendre azt a választ adtam, hogy "ahhh, tanuld már meg lökni magad édes fiam!"
Így már alakul az is. Úgy megmotiváltam, mi? :D
(Jó, persze koránál fogva is már illik azért lassacskán eljutni ide, de az ő esetében azért örülünk ám.)

Szóval elérte a szinteket: fel tud mászni a mászókára (tavaly a méretei miatt volt, ami necces volt), le tud csúszni a tűzoltócsúszdán, és tudja magát lökni a hintán. Más nem is kell!

Ráadásul a mozgásfejlődési zizik miatt a fejlesztésen kifejezetten javasolták nyárra a játszózást. Hajajjj... nem menekülök én már sosem!

(Eszti neccesebb, őt már mindez kevéssé érdekli. Neki csak akkor kafa a játszó, ha összebeszélünk ismerősökkel, és van játszópajtás. Nagylányos.)

Na. Hétvégén volt fórumtali. Mert biza, mi már 7,5 éve tényleg csoportot alkotunk. Margitszigeten a nagy játszón találkoztunk. Király volt!
Peti 5 órán át nyomta. Általában teljesen egyedül persze.... Egyszer húztam el lángost (és az ilyenkor megkerülhetetlen kék vattacukrot) enni. Eszti inkább társasozott.

Aztán Pesten aludtunk, hogy vasárnap programozzunk valamerre. (Ezekkel már képtelenség otthon ülni hétvégén, így valahova mindig megyünk.) Laci, hogy bebizonyítsa, hogy ő igen kemény legény, vasárnap délelőttre egy kafa játszózásba egyezett bele. ("Tudod, hogy úgy utálom. Bárhova máshova elmegyek, csak a játszótérre ne!" Akkor gyere strandra! "Na jó, oda se... " :D )

Úgyhogy nagy esemény volt ez minálunk: Laci a játszótéren!
Hát kb. térben ott volt. Na. Azért nem ült le homokozni. :D

Délután meg Tabajdra mentünk el, mert a mezítlábas park Eszti nagy vágya volt. Még tavaly beígértük neki egy ilyenben kirándulás után, és most tudtuk betartani az ígéretet. Jópofa dolog ez amúgy! Ráadásul a piknikezéssel is szívja a vérünket az első napsugarak megjelenése óta, úgyhogy azt is kipipáltuk neki.

Én azért sikítoztam aprókat útközben... ;)

És a patak iszapjában tapicskolást már hősiesen nem vállaltam be. 

Mondhatnánk, hogy olcsón megúsztuk, de mivel Laci este lefehéredve jött be a hálóba közölni, hogy átgondolta, és szerinte rossz helyen mentünk le az autópályáról, egyel később, mint a matricánk engedi, így ezt nem mondom.
Mondtam neki, nem baj, kérünk részletfizetést, méltányosságot, kiköhögjük majd azt a 15-öt vagy mennyiaz.
Majd ment egy kört a konyhában, és visszatérve bejelentette, hogy oké, de visszafele ugyanúgy hamarabb mentünk fel a pályára... Hátizé. Affenébe!

De ez persze nem ront a hétvége megítélésén. Majd kérünk részletfizetés, méltányosságot és kiköhögjük azt. (Tudom ám, hogy ott pont szarnak a méltányosságra. ;) )

Évzárás

Nade most tényleg, hát nem irtó cuki?

Szerencsére csak évzáróra szokták kérni a kifejezetten fehér ing/fekete gatya párost, mert Pínek ez is a tavalyi szerkója, de decit nem nőtt benne, és a kis termete miatt így 15 cm-es a felhajtás (mindig félek, hogy egyszer leesik az alja.)

Az évzárón annyira nem égetett be, mint mondjuk az anyák apján. Bár már harcedzettnek számítok, az anyák napi műsort is mosolyogva tűrtem. (Ott ugyanis egy sorban álltak, ő egy ideig mondta, amit kell, majd elkezdett mutogatni rám, majd a sorból óvatos, apró léptekkel kiosonni- feltűnésmentes volt valóban... ;) , majd az utolsó éneket -amelyen egy átlag anyuka már a könnyeit törölgeti,- ő végig brümmögte. Megjegyzem, tök jól, pont az ütemre csinálta. :)
Szóval annyira nem érzékenyültem el, miután az egész anyuka sor ott röhögött mellettem.
Végül átadta az ajándékot nagy vidáman: anya, három szemet rajzoltam neked.

És nem viccelt. :D

(Erről jut eszembe, a minap kaptuk meg a behívót 5 éves státuszra. Mondja a védőnő az időpontkéréskor, hogy "meg hozzatok már légyszi egy családrajzot". Először kikerekedett a szemem, mert rájöttem, hogy Esztinél is kellett ilyen.
Aztán megkérdeztem, hogy az úgy jó lesz-e, hogy az egész család egy mentőautóban ül és senki nem látszik ki belőle. Merthogy a mentőautón kívül kb. semmit nem tud rajzolni.
Nem egy finommotorika fenomén, na.)

Szóval az évzáró egy irtó hosszú műsor volt (vagy fél óra), nem semmi, hogy ezt így betanították az óvó nénik a csoportnak (vegyes csopi még mindig, és most több, mint fele már nagycsoportos volt). Petikém azon kívül, hogy egyszer összeverekedett a mellette álló kisfiúval, meg kb. egész végig H. nénire próbált rámászni, végülis ügyes volt. (Végignyomta a fél órás műsort, énekelt, körtáncolt, és még a 4 soros szövegét is elmondta. )
Emberek, 6 sorban csorgott a hátamon végig a víz, mire véget ért a műsor.

De kapott érte fagyit, csakis csokisat, hát persze! (Ez azért különösen jó, mert már előre látom, hogy idén nyáron csak és kizárólag csokifagyit lesz hajlandó enni. És így én is, aki rendre nyalom körbe, hogy ne folyjon. Már most utálom a csokifagyit... ;) )

Hellóbelló! (Most mi van, nem kell nézni! :P )

Felkeltem és eldöntöttem, blogot fogok írni. (Oké nem, ez nem egészen így történt, de ebbe ne menjünk bele. :) )

Végignéztem az életünkön -amolyan hol is kezdjem a dolgot színezettel - de rá kellett jönnöm: velünk kb. pont úgy zajlik az élet, ahogyan fél éve. (Leszámítva, hogy ma pl.  jóval melegebb van mint Szilveszterkor volt. ;) )

Azért némi felzárkózás:

Eszti: Ő ugyebár okos, ügyes, perszehogykitűnő, kialakulóban lévő osztálystrébere, és mondjuk egy ideje annyira nem szép. :) A 7. szülinapja szép volt-jó volt (valaha februárban), de nem sok fotó készült róla: a fogai kihullva, és ami kijött, azok 50 %-a nem jó irányba áll. Ijesztő na. :) Nyilván tőlünk örökölte és fogszabis lesz, de legalább a barázdazárást megspóroljuk. (A fogorvos azt mondta, hogy valóban szupi a barázdazárás, de 10 gyerekből olyan 1 esetben szükségtelennek tartja, és az Eszti, mert nála a barázda felszíne szinte sima. De akkor pl. hogy rágja meg a husit? )
Szóval így. Azt, hogy legújabban éppen miben iszonyú tehetséges, az egy későbbi poszt témája.
De ő továbbra is egy végtelenül jóindulatú és kedves kislány.  Semmi gond vele. Semmi. (Még a háziját is hamarabb csinálja meg, mint ahogyan én rákérdezek, hogy van-e házi.... Elsős. Durva. )

Peti: Ő az ellenkező kérdéskör. Nem azért persze, a fogai még megvannak. ;)
Mr. Akarat, mindent-máshogy-csinálok, leszarom-hogy-azt-nem-lehet, szót-soha-nem fogadok és mindent-szétszedek. Elég idegőrlő teremtmény, valljuk be, de mivel a visszáru nincs, hát próbáljuk kihozni belőle, amit lehet. (Viselkedés tekintetében ez jelenleg nem túl sok. )
Mivel most is elrúgta  a pöttyöst, a cukiságát majd máskor mesélem.

Laci: Hát róla mit is, mit is? Jahaaaj, hát persze! Ő.... hát... izé... egyszer felhívott, hogy különítsek már el neki x összeget a havi pénzállományból, mert neki kell egy: ...gitár.
Kicsit aggódtam, hogy ez nála már valószínűleg a kapuzárási pánik egyik tünete. Aztán örültem, hogy igazából még mindig jobban jártam, mintha egy 1,5 millás fekete motorral jelent volna meg, a háta mögött egy bögyös szőkével. (Bár, amennyit gyakorol itthon... hát néha eszembe jut a bögyös szőke.)
A gyerekek viszont imádják, és annyira cukik, amikor a "Ha én rózsa volnék"-ot énekli Eszti, Laci meg gitározik mellé. (Petit nem kell említenem a témában, ő továbbra is imád minden zenét. )

Én: Továbbra is szép és okos vagyok, és végtelenül elégedett önmagammal. És valójában kevéssé vagyok kizökkenthető ebből az álláspontból. (Nem, az sem érdekel, ha beképzeltnek gondolnak, annyira jó bizonyos koron túl lenni.) És ha az anyakirálynő boldog, akkor mindenki az.
Ámen.

Viszont visszatértem, és mivel láttam, hogy a múlt évben 20 bejegyzést sikerült összehordanom (hát ölég gyenge teljesítmény az is...), kitűztem a célt idénre is.
Hát... ez az 1. :D

Boldog új évet!

Karácsony, karácsony, elmúlt jóvolt, jövősmenős-ajándékos-sokatevős-boldogságos.

A nagy kocsinkat még Mikuláskor eldarálták az autópályán, így Zeuszunk a karosszériásnál várja a januárt, hogy valaki végre javítási szándékkal hozzányúljon.
Emiatt MösziőYaris tolta végig az ünnepeket. És tudjátok mit? Befértünk. Csakazértis! :)
Ő jól van köszöni, igaz, már csak két dísztárcsája van meg, node kicsire nem adunk. :D

Az elmúlt napok arról szóltak, hogy megsütöttem életem első zserbóját (ó, annyira zserbó ízű lett, hogy elkapott az "istennő feeling"), a minap meg pl. megfőztem a besztof húslevesemet.
Ez úgy történt, hogy anyu kapott egy menő leveses szakácskönyvet karácsonyra, na azt én kölcsön is kértem rögtön (anyu úgyis konzervatív), és mindent betűről betűre úgy csináltam, ahogy le volt írva. Haboztam, simogattam, szeretgettem, 6 órán át főztem és tádáám! (Vagy 100* csináltam már persze, de így tudatosan még sosem.)

Elolvastam a napokban több, mint 5 könyvet (ebből oké, a 3 Funtineli boszorkányt, csak mert alapkedvenc),  különben meg már ideje is volt olvasnom.

Szinte minden futással megdöntöttem az előző rekordomat. Jellemzően mostanság kétnaponta mentem, mert az elfogyasztott süteménymennyiség azért megvolt, megvolt rendesen. És most úgy búcsúztatom az óévet, hogy a 10 km-es rekordom 56:16. Sosem gondoltam, hogy ilyen csodás is lehetek!

A gyerekek? Azok téliszünetesek. Nemes egyszerűséggel így:

A kupleráj ne zavarja senki szemét, az enyémet sem zavarja, Vízkeresztig gázolunk keresztül a játékokon, utána majd lesz rend.

Nézik a tv-t, játszanak együtt vagy külön, de már legalább akkorák, hogy sokszor úgy elvannak, mint a befőtt. Öröm ez már, de nagy öröm!

Idén először engedélyeztük Szilveszter alkalmából a "mindenki addig marad fent, amíg csak akar/bír/kedve tartja" -t . 21:16-kor mindketten, önszántukból együtt elmentek aludni. Papírhuszárok. :D

A lencse beáztatva, csülök bekészítve, pezsgő behűtve. Minden adott az újév kezdetéhez.
Így most csak egyszerűen küldök egy BUÉK-ot mindenkinek, aki szereti.

Végre egy tálentum a családban!

Hát én meg voltam győződve, hogy félig megírtam egy bejegyzést már egy hónapja... de sajnos nem.... Soká fekszem le mai is... :)

Ami van, az mutogatnivaló.
Petikém fel van ruházva egy adag zenei adottsággal. A kérdés az volt, kezdünk-e vele valamit.

Nézzük az elejét, a felháborító és durva részét:
Peti 2015. júniusa óta egyetlen fejlesztést sem kapott. Az előírt az heti 3.... Ugyanis a Klik meg az óvoda nem tudtak megegyezni. Hónapokig.
Mondjuk most sem egyeztek meg, de beindult a fejlesztés a múlt héten. Amikor Petikém két hónap szakadatlan ovibajárás megbetegedett, és két hetet itthon nyaral.
Szóval idén valószínű, ha minden jól megy, akkor jövő héten kap fejlesztést. És vége az évnek...

Az a borzasztó baj, hogy nagyon pengeélen táncolnak az ő képességei, ott tartunk, hogy nagy a lemaradás, de talán fejlesztéssel sulira behozza. Na így  -fél év fejlesztésmentességgel -nem fogja....

Mivel spéci gyerek, mindig úgy álltunk hozzá, hogy figyelgetjük, aztán egyszer, ha azt érezzük rajta, hogy valamit különösen szeret, vagy ért hozzá, akkor megtámogatjuk.

Így jutottunk el -és ez a kedves tökjó és király rész: zeneterápiára.

Találtunk egy kedves zeneterapeutát, aki pszichológus is, nagyon szimpatikus csaj. Ő általában csoportokat tart, de Peti egyéni foglalkozásokra jár hozzá. Amikor először elvittük és Petikém megcsillogtatta az ő tudását, akkor azt mondta, hogy ő ilyet 4 évestől még nem látott, és mindenféleképpen érdemes lenne foglalkozni vele.

Úgyhogy most ő egyfajta örömzenélést folytat vele ezen alkalmakkor, meg szeretné egy kicsit tanítgatni, amennyire Petinek kedve telik benne (bár a múltkor mesélte, hogy Peti lecsapott a zongorájára, és azon aztán mindent lejátszott, és akkor meg akarta neki mutatni a több ujjas használatot, de hogy Pínek olyan kicsik az ujjai, hogy nem éri el a billentyűket. Szóval zongorista nem lesz. :) )
Peti imádja ezeket az alkalmakat, én meg megnyugtatom magam, hogy valaki csak foglakozik vele ezen a téren .

Októberben voltunk nála először, akkor határozottan emlékszem, hogy a xilofonon és bébizongorán lejátszott számok repertoire-ja az alábbi volt: Bociboci, Jingle bells, Hull a pelyhes.

És egy hónap alatt már nem tudom felsorolni mi mindent játszik le úgy hallásra. (Érik a szőlő, Alma, alma, Mikulás, mikulás- bármi, amit megismer...)
Már csak az tűnik fel, hogy hallok valamit, hogy játssza, és csak gondolkodom, mi ez? Ja igen, biztos a youtube-on hallotta... (pl. a Wheels on the bus).

Mutatok kettőt, amiket korábban felvettünk.
Egy időben állandóan énekelte is, iszonyat cukin ám! De itt sajna nem. De a xilofonozása is király.



Ez meg az első, hogy két kézzel nyomta neki. Azóta meg nem videóztuk, mert megszokott jelenséggé vált.




Hogy mit hoz a Jézuska?
2 oktávos xilofont, minizongorát és furulyát. Aztán hadd szóljon! :D

Hangolódás

Telik az idő, telik az idő, így én nemrég pólóra vetkőztem majd feltettem a karácsonyi díszítést.

Most mit tehetnék? A faragott tök már megrohadt, abszolút jele annak, hogy jön a karácsony. (Végre lehet én is kipróbálhatom milyen az karácsonykor piros bikiniben és télapósapkában szőke hajjal a tengerparti homokban szaladgálni. )
Elővettem az elmaradhatatlan Mikulásos kávésbögrémet, az aranyszínű csillagforma ajtódíszt, a gyertyákat, arany kütyüket, harangokat és piros szépségeket.

Beültettem persze a gyerekeket is egyik hétvégén a nagy romantikus közös díszkészítésesdibe. Imádták is biza, édesek voltak.
Festettek diót pirosra (Eszti ragaszkodott a rózsaszínhez is, hagyjuk), tobozt aranyra, szóval akár jó is lehetett volna. De meglátva az eredményt.... Hajj... Nem bírta  a szemem no. :D
De abban maradtunk, hogy ez így egy kis kosárban tökéletes lesz a szobájukba téve (ahova ugye max este nézünk rá könnycsepptől nehezedő pillákkal, hogy hajj, de szép, mindjárt itt a karácsoiny.... :D)

A bal oldalit jobbára én festettem. Az mehet a konyhába. :P

Azóta megvettük a karácsonyos asztalterítőt is, nyugalom...


Itt jegyzem meg, hogy ügyes vagyok szép vagyok, de pl. még sosem használtam hóspray-t. Igazán rosszul is esett, amikor rájöttem, hogy azért volt aranyszínű a kupakja, mert ez aranyszínű hóspray. Nem tudom felfogni még most sem. ARANYszínű HÓspray. Értjük-é?
És cserébe még nem is szárad meg, hanem minden aranyszínű, amihez hozzáér.

De pl. Lacit ehhez hasonlóan nem hagyja nyugodni a kérdés a Tesco katalógusban látottak alapján, hogy miérthogyvanazhogy, figyeld: "fehér színű örökzöld műfenyő".
Hát szerintem egyértelműen azt jelzi, hogy az említett műfenyő nem fogja az örökzöld fehér leveleit lehullajtani. Vagy valahogy így...

Ami viszont nagyon tetszik, az az idei nagy divat: sós üveges adventi gyertyás:

Ezt azért tettük össze, hogy a tavalyi koszorú gyertyáit ne kelljen kidobni. Az üvegekben meg nem látszik úgysem, hogy használtak.
Persze a fél kiló sót a földről 3 napig takarítottam, de ebben a gyertyakészítősdiben egészen hatékony munkát végeztettem a kölykökkel. Jó volt, romantikus volt, éppenhogy a dzsinglbells nem szólt. (Vagyis haha, szólt  az, de erről majd később írok. Veszedelmes lesz.)

Az a kártya ott hátul pedig nem más, mint a híres "levél a Jézuskának/angyalkának". Mikor hogy...
Esztié a jobb oldal, tartalma: 16 tétel (kisLegó, nagyLegó, Playmobil, csillogós nyaklánc, Violettás bisszenbasz, MonsterHihg-os bisszenbassz, görkori stb.), Petikémé a bal oldal: 2 tétel. Abból is a pedálos biciklit mi juttattuk az eszébe, hogy tudja már, végülis ő azt akar kapni. Ha tud róla, ha nem, de most már tud. :)

Úgyhogy részemről már a karácsonyi menüt tervezgetem. Bár még nagy vágyam lenne egy karácsonyos ágynemű, de ahhoz még nyerek majd a havi sorsjegyen (spúr vagyok arra, na.).
És azt tudtátok, hogy a Zewának van hópelyhes WCpapírja? Nehogy lemaradjon róla valaki! ;)

"Hogy szolgál a kedves egészsége?"

Nincs semmi extra oka a nemírásnak, egyszerűen hagytam, hogy több, mint egy hónapig a félmaratonos posztomban gyönyörködhessen a világ. :)

Most azonban!

Elkezdte Píbádi az ovit szeptemberben (no jó, hát én még itt tartok a sztoriban).
Mert mesélnivalóan durva volt, hogy 7, azaz hét napot járt a hónapban oviba és megevett 3 kör antibiotikumot. Igenigen, én is csak néztem, hogy bírta, de azért megvan.

Elkezdte aug. 30-án, két nap múlva már taknyos volt (persze tüdőn landolós, szövődményes köhögősfulladós).
Majd meggyógyult (teljesen, totálisan), és 3 nap ovi után folyt az orra újra. Még pár napot így kihúzott, aztán újra kidőlt. 
Jó, szeptember vége óta legalább nem volt beteg, úgyhogy most így akkor ki lett egyenlítve a szeptember.

Ami aztán még hírérték, az ez (csak a szemét nézzétek):

Már megvan van vagy 2 hónapja. De pl. Pesten jártunk valamelyik hétvégén, és az öcsém is akkor lepődött meg rajta, szóval kimaradt a sztori mindenhonnan.
Amikor mondta  a szemész dokinő a szokásos kontrollon: hát gyanús neki, hogy nem az együttműködés hiánya miatt nem olvassa le a táblát, hanem nem is látja, noakkor legyen tapaszos.
Hát mondtam: "Ó igen!! Ez hiányzott, tudtam én!" Eredeti Tompika style :D

Viszont meglepően jól viseli. Sosem akarja levenni. Ami Pítől kisebb csodaféle.
Eladtuk neki KalózJack tapasznak, ami nem lehet más, csak tök menő, szóval őt most egyáltalán nem zavarja. (Más kérdés, hogy az utcán rendre megbámulják a kisgyerekek és felteszik a kérdéseiket az anyjuknak. Jellemzően: "Anya, hol a kisfiú szeme?" :D )
Meg, hogy azért az ovisfotózás napján csak beküldtük reggel a tapaszt, hogy miután lekattintották, utána tegye már rá az óvónéni, azért mégse maradjon már örök nyoma az ovis fotókon. :)

Eszti egészsége a másik véglet, az jól szolgál. Valójában volt beteg, neki mindig csak az orra folyik (de az nagyon), így legalább hiányoznia nem sikerült a suliból. (Nem, nem is akar. Elvetemült fajta ez, de tényleg... ) Egyszer belázasodott ugyan, amikoris azt sem tudtam vele mit is kell csinálni, mert vagy 3 éve nem volt lázas. De az is egy napig tartott csak és őszi szünet közepére esett.

Ő amúgy sajnos maximalistának néz ki, próbálom kinevelni belőle, de ez valami genetikailag meghatározott személyiségvonása lehet. Már most borzalom, mi lesz később!
Pl. jelentkezett mesemondóversenyre. Mert az olyan jó, amikor minden este tanulhattuk a mesét. Aztán persze tényleg ügyes volt, mert beválasztották az osztályban a 3 legjobb közé, így az iskolai versenyig eljutott. Onnan tovább már nem (ő ezt azért még személyes sértésnek vette.)
Már olvas és ír (nem azért mert már tanulták volna a betűket, hanem mert borzasztóan érdekli), és az összes szorgalmi feladatot megcsinálja... Köztársasági ösztöndíj lesz ebből meglássa mindenki!

Kötelező beszámoló a félmaratonról. Az ÉN félmaratonomról! :D

Amikor ilyeneket olvastam félmaraton kapcsán beszámolókban, hogy "mosolyogva lefutottam..." meg a "mekkora élmény volt...", mindig valami mentális betegség elharapózásának gyanúja suhintott meg az illetővel kapcsolatban.

És most itt állok (ülök), és csont nélkül azt mondom, életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor én, óóóó igen: ÉÉÉÉÉN, vasárnap lefutottam a félmaratont!

Májusban terveztem el véglegesen, hogy felkészülök rá. Úgyis futok már évek óta, itt az ideje, hogy felmutassak valamit. Ráadásul 35. szülinapra időzítve, hogy legyen mit mesélni 125 éves koromban.

Aztán nagy küzdelmek jöttek, mert ugyan már júniusban megfutottam az előtte kötelező 17-et, de nem mentem vele semmire, mert olyan iszonyú meleg volt, hogy általában képtelen voltam futni.

Ezért aztán rendszeresen keltem hajnali 5-6-kor, meg mentem este 9-kor, amikor még úgy-ahogy az időjárás engedte.
A legdurvább a félmaraton előtt két héttel az utolsó hosszúfutásom volt, amelyre máshogy nem kerülhetett sor, csak úgy, hogy délután strandoltunk, este lefektettem a kölyköket és 21-23-ig lenyomtam egy 18 km-et. Szóval azt kell mondjam, megküzdöttem én érte, de tényleg csak a kitartás volt a kérdés. (Hányszor gondoltam arra, hogy megy a halál futni hajnalban, amikor csörög az óra? Meg amikor 30 fok van este 8-kor is? De akkoris mentem.)

Pont a melegek miatt szinte a legvégén neveztem be, végig azon bizonytalankodva, hogy bár a 10 km-et hűvös időben 6-os pace-szel futom, a hosszúkat szinte mindig 7-essel. (perc/km)
És a Wizz Air félmaraton szintidős és a záróbusz 7.10-es pace-szel jön. Az meg milyen ciki, ha felvesz... Főleg az első félmaratonodon....
De egyszer határozottam odaléptem, leperkáltam a pénzt érte (amely pénzemet egyébként egy DKNY órába terveztem fektetni, az óra fele már meg is volt, de simán beáldoztam a nevezési díjért. Csak, hogy érezze mindenki, milyen fontos volt nekem ez az egész. ;) )

A verseny előtt megszereztem az "Első félmaratonom" hátsórajtszámot, beálltam szépen becsületesen a 2.30-ra tervezett iramfutók elé, hogy ha ők megelőznek, akkor tudjam, hogy túl lassú vagyok (ők 7-essel futottak). És elrajtoltunk.

És ez innentől kezdve valami varázslatos volt!
A 10-12. km-ig nem tudtam betelni azzal az érzéssel, hogy 11ezer ember fut mellettem. Egyszerűen hihetetlenül motiváló volt. Teljesen belefeledkeztem a városba, a szurkolókba, a futásba. Sodort magával az egész, hihetetlen élmény volt.
Aztán egy kanyarodás alkalmával láttam a záróbuszt is: 2 km-mel voltam előtte. Hát ettől megtáltosodtam! :)
Szóval csak mentem, mentem ahogy örvénylett előre az egész, teljesen kikapcsolva, futva, nemtudomelmondani.

Csak azért nem mondom, hogy így mosolyogva nyomtam végig, mert - krónikus futó ismerősöm szerint a holtpont ott jön el, ahol a max megfutott km-ed van, vagyis nekem a 18. km-nél volt várható - de nem volt ott semmilyen holtpont, a 17. km után már konkrétan azt éreztem, hogy na itt akkor nyomban kifekszem és elhalálozom.
Aztán az agyam teljesen nullán volt, a mozdulataim gépiesek, már éreztem, hogy bemerevedtek az izmaim, de egyszerűen nem volt mit tenni, ment az egész előre.
Már látszott a körülöttem futókon is a küzdelem, sokan már belegyalogoltak, de én csak futottam, futottam, futottam előre, mint mindenki, és én biza már a 20 km után elbőgtem magam.

"Hogy én ezt kegyetlenül megcsináltam! És ez mekkora boldogság már! És ezt nem is hiszem el!"

Nem szüttyöghettem rajta sokat, mert a mozgásom szerintem már nem ismerte volna fel azt az agyi utasítást, hogy "vedd elő a zsebkendőt a zsebedből", úgyhogy mentem, mentem éééés befutottam!
Csak így, lazán, életem első félmaratonján, 2 óra 26 perccel és az öröm úgy hullámozott rajtam keresztül kasul oda-vissza, mint még talán soha.

Végig szemmel kerestem Timit a kordon mögött, akit megláttam és ott ugrált boldogan. És azt éreztem, hogy a sors keze, hogy nem Csirke kísért el végül (aki közben kétoldali tüdőgyuszát kapott a 32 fokos hőségben), hanem egy lelkesítő, szintén futó, ezért a teljesítményemet átérző, akinek az első mondata az volt, hogy "Láttad, hogy a 2:30-asok utánad értek be???" Majd a második -átérezve a helyzetet- "Jövőre én is jövök!" :D Ámen.

Aztán estére már nem hajlott a térdem, másnapra meg olyan szintű izomláz kapott el, hogy már nem is éreztem, hogy a túlfutott térdemtől vagy az izomláztól nem tudok lépcsőzni (pedig úgy érzem, edzésileg felkészülten futottam le), de megérte!

Laci elől gondosan eltitkoltam vasárnap, hogy valójában kettőt nem tudok lépni, ne ronthassa el az örömömet (ez a legszomorúbb történet az egészben, semmilyen szinten nem támogat és korábban sem támogatott sajnos ebben a hosszútávfutásosdiban, ami végtelenül rossz érzés. De azért szeret ám biztos, mert a DKNY karórát meglepiből megvette szülinapomra. Pedig piszokdrága volt.)
Viszont ezen is túlléptem, mert még így is megérte. :)

Még így 4. napon is csont nélkül könnyek jönnek a szemembe, ha arra gondolok, ahogy a célvonalon túlmegyek és tudom, hogy megcsináltam, és hogy nincs nálam királyabb a világon!
Leírhatatlan érzés és élmény! Tényleg!

Úgyhogy nincs menekvés, megkapjátok az aktuális jótanácsomat:
"Boldogtalanok vagytok? Fussatok egy félmaratont!  :D "

Az elszabadult pokol

Gondolom érezzem, hogy de jól kinyaraltam magam, úgyhogy most már küzdjünk az élettel tovább.
Hát küzdünk.

Múlt héten elkezdődött az iskola.
Én természetesen korábban még élőben nem láttam első osztályos gyereket, úgyhogy minden új volt.
Kezdve az első szülőitől, ami kapásból sokkos állapotokat idézett elő nálam: du.5-től este 8-ig tartott, és azért csupán este 8-ig, mert az iskolát akkor bezárják.
Meg olyanokról ne is meséljek, hogy pl. elképzelésem sem volt, hogyan néz ki manapság a csomagolóanyag, amivel a füzeteket beborítják meg ilyen apróságok.

Én minden nagyobb dolgot/eszközt/ tanszert beszereztem aug. közepére. Kb. 5 dolog maradt hátra. Na azt a szaros 5 dolgot egy hét alatt 12 helyről kellett beszerezni, ráadásul ez a saját készítésű dallamkirakó egész héten elvitte az agykapacitásom 75 %-át. (Ének-zenei suli, állítólag ez egy hagyomány, hogy sk. a dallamkirakó- ami a bótban egy 500 Ft-os tétel lenne. Jó oké csinálom, de majdnem elvéreztem a súlya alatt. Ahhoz képest viszont szép lett. De csak másodikra....  ;) )

Ráadásul az egész családnak szoknia kell azt a témát, hogy nem alszunk el, nem fetrengünk 10 perccel tovább az ágyban, precízen küldjük másnapra, amit az iskola kér. (Mondjuk azt éreztem én is, hogy valahogy nem lesz rendben, hogy 5 napon belül 2 alkalommal is rosszul pakoltam be a táskájába másnapra.) Hát nekem ez így egy konkrét rémálomnak tűnt!

Az első héten én úgy elfáradtam szellemileg, mint nem tudnám megmondani mikor utoljára. (Természetesen -Murphy törvényeinek megfelelően- a munkámban is beszámolós időszak volt, vagyis éjjel-nappal zizegett az agyamban a sok nagyonfontos dolog.)
És ráadásul még aludni sem hagytak : Pí, az jön-megy éjjel 3 szoba közt, ő amúgy sem szokott, de Eszti konkrétan 4 napon keresztül hajnali 5-6 között járt ki kakilni, mert az ugye tök rendben van.... Hál'isten, azóta sem csinálja....

Vasárnap volt az a csodás nap, amikor reggelre kelve (8-ig aludt mindenki) elmondhattam, hogy már csak egy balettcipőt kell megvenni Esztinek szerdára.

Naés? Esztinek hogy tetszik? Meg ilyenek?

Na itt jelenik meg az igazi pokol. Szerintünk -reméljük, hogy csak átmeneti- pszichés zavarai vannak. Vagyis egyszerűen szólva: megőrült. (Hangsúlyozom, él bennünk a remény, hogy csak átmeneti.)

Szóval a suli jó, tetszik neki, mikor fogunk már betűket tanulni, most folyton csak színezünk., lelkes.
Viszont valószínűleg elfárad. Nagyon. És jön az ámokfutás.

Olyan durva, hogy akinek mondom, az rendre nem hiszi el Esztiről. Pedig de.
Sosem volt még ennyire begőzölve. És szinte minden este eljön a bekattanás.
Hiszti, balhé, üvöltözés, konkrét őrjöngés, üt-vág-hülyékvagytok.

Igenis komoly a dolog, tegnap este Lacival ketten fogtuk le, hogy kiszedjük a fürdőkádból, ahol először azért sikított, hogy kevés benne a víz (mert már előtte is balhézott és nem jött időben fürdeni és dugó mellett ugye szivárog le), aztán azért, mert nem rendesen mostam meg a fogát (nem, nyilván lefogva, szájkifeszítve örültem, hogy bejutott a fogkefe egy kicsit), aztán azért, mert nem töröltük szárazra (nem, mert ketten szedtük ki a kádból, miközben ő csapkodta magát a zuhanykabin aljához, és örültem, hogy a szoba közepén le tudom fogni, hogy lenyugodjon), majd azért, mert ő szőlőt akar enni (amely szőlő egész délután a tálban volt előtte), majd azért, mert nem olvastam esti mesét. Ezt később, amikor az ágyba befeszítettem, akkor pótoltam.

Ez csak egy laza fél óra volt a tegnapi napból. És hát lássuk be, iszonyú az egész.

Az a szerencse, hogy a két szülő közül valaki mindig tudja türelmesebben kezelni a helyzetet, bár hozzátenném, hogy szerintem ez egyszerűen senkitől nem várható el, amikor a gyerek 4. órája duzzog, hisztizik, balhézik és verekszik. Szóval ki vagyunk lőve estére mi is.

Úgyhogy ez a válaszom a mostanában divat: "Na, milyen az iskola?" kérdésre.
Egy iszonyatos horror sztori!