2016. jún. 26.

Hortobágy

Ki nem hagynám az alábbi dicsekvős posztot. Sohaaaaa!

Mert akkora királylány vagyok, kőkemény királylány!

Mert elkezdtem megcsinálni a félmaratonmániát (ez minden évszakban egy lefutott félmaratont jelent, de mivel BSI-s, így csak BSI által szervezett verseny számít.)

A tavaszi megvolt, de egy sérülés miatt kihagytam 2,5 hetet, és nem mertem a pár héttel ezelőtti K&H-s versenyen elindulni 21 km-es távon. (De tök jó volt, mert céggel elmentünk maratonváltót futni).
Így a nyári események közül kizárásos alapon csak a Hortobágyi terepfutóverseny maradt.

A sérülésem amúgy nagyon durva volt, hónapokig szenvedtem vele (masszázs, kinez tapasz, sportorvos, gyulladáscsökkentő minden!) és most nagyon úgy néz ki, hogy a 45ezres futócipőm kukába reptetése oldotta meg a problémát. Ennyit arról, hogy a futás olcsó sport...

Nadehogy a lényeg.
Nagyon remegtünk már az utolsó napokban! I-vel mentünk (aki ffi és sokkal jobb futó nálam), 160 km-et utaztunk, hogy kb. tudatosan kinyírjuk magunkat.

És tényleg.

Délután 3-kor indult a félmaraton, 38 fok volt ott, és pusztaság (szó szerint... sehol nem volt árnyék).

Hát küzdelem volt. Bátran állítom, végig. Ugyanis már 2 km után éreztem, hogy lüktet az agyam, mert átforrósodott a fejem.
Az nagy büszkeségem, hogy 14 km-ig képes voltam egyáltalán futásban haladni. A 3. körben már nem.
Hihetetlen volt az egész, mindenki küzdött, de nagyon. Az én környékemen nem futott már senki folyamatosan...
Emiatt sokkal emberibb is volt az egész, nagyon sok emberrel beszéltem pl. út közben, bíztattak, amikor már csak vonszoltam magam, aztán én, amikor beértem, mert ő vonszolta magát. 16 km környékén beértem I-t, aki konkrétan nem bírt tovább futni, és begyalogolt (rá is vertem 3 percet).

Nem is tudom, leírni mennyire volt kemény. Nagyon. (A sapkámat pl. a 3 km-enkénti frissítésekkor a hordóban vízbe mártva tettem a fejemre, és csontra megszáradt, mire a következő ponthoz értem.)
Hiába láttam, hogy már 19 km-nél vagyok, 2 van csak hátra, már csak gyalogolni bírtam. Aztán valaki megint beért, és egy vizes törölközőt tett a nyakamra, hogy "menjél, már nincs sok hátra", akkor megint futottam (vagy izé, vonszolódtam futómozdulatokkal). Aztán összefutottam a bácsikkal, akik mesélték, hogy ők biza 2 órára tették ezt a versenyt. Hát röhögtem (volna, ha bírok), szóval velem érkeztek be: 2:30-cal. (Én 2:15-re gondoltam, hogy azon belül tuti meglesz... Képtelenség volt.)
Életem első félmaratonja is beljebb volt 2:30-nál. Mostanában olyan 2 óra körül futottam meg őket én is. És az a durva, hogy kiderült:
a) ez a szint ott az erős középmezőnyt jelentette (nők között a 42. helyen estem be.)
b) a verseny női 3. helyezettjének ideje 2:00:32 volt.

Higgyétek el, ez az egy vállalható képem lett... ;)

Szeretem magamat azért, hogy magam alá gyűrtem egy ilyen eseményt, ami valóban embert próbáló volt. (Sokan kiálltak belőle, volt, akit a mentő vitt el. Nem ragozom. )
Érti-e mindenki, hogy mostanában nem kell hozzánk jönni, mert ha bekopogna valaki az ajtón, csakis az arcommal találná szembe magát? Mert akkkkkora lett! :)

2 megjegyzés: