És amit a kórháztól kaptam...

Első körben egy kiadós nátha.
Mondjuk az egész folyosó hurutosan köhögött, a szoba, amelyben laktam meg konkrétan fuldoklott, szóval oké, elfér.
4. napra kb. helyrejöttem.

5. nap éreztem, hogy huhh. Émelygek.
Jóvan, nekem már mindegy. (Hittem akkor.)

Node estére olyan történt, ami még sosem.
Hánytam. Estére már 3*.
Én is az a fajta vagyok, aki utoljára 23 évesen a vbk-tól.
Még terhesen sem taccsoltam soha, így igencsak meglepett a dolog és meg is sértődtem kellőképpen.

Gondoltam, ha eddig nem raktak ki az intenzívről, akkor most tuti. De nem.
Mindenki kedves volt nagyon, szerintük a kimerültségtől van. (Bizonygattam én, hogy annyira azért nem vagyok hisztipicsa, hogy pár nap zűrtől iderókázzak, de mindegy.)

Miközben lelkesen taccsoltam, arra gondoltam:

0. körben: mekkora szar poén volt Esztit a hányós betegsége alkalmával a "zsiráf, te hánytál már?" örök poénnal szórakoztatnom. (Márhogy nyilván nem a lányomEsztit...:) )

1. körben: ha én is hányósfosós leszek, kampec a tejemnek, az hóttuti.

2. körben: ha frankón hányok vagy 2 napig, és a tejemnek már úgyis mindegy, akkor az legalább, hmm... -2 kiló.

Így megnyugodva szétestem. Olyannyira, hogy aznap este haza kellett jönnöm, mert szegény Pepihez még beszélni sem volt erőm, és a nagyon kedves nővér megígérte, hogy sima ügy lesz az éjszaka. (Szerencsére az is volt.)

Meg kell állapítanom, hogy hányni szar. Nagyon szar. (Ja, azt mondtam már, hogy én az orromon is hányok? Mert van ám, aki nem. Hihetetlen!)

Aztán reggelre semmi bajom nem volt, így 6-kor a háztartási kekszes zacsimmal már vissza is száguldottam.
Közben kiderült, hogy abban a szobában, ahol előtte aludtam, anyuka hányikfosik hazament, a kölykece meg az elkülönítőben nyaral. Szóval mondom én, hogy annyira nem vagyok hisztipicsa, na! Vírusvótaz!