Izgi a pacemaker, meg a bicaj is

Indultunk tegnap Pestre.
Kb. Dabasnál jutott eszembe, hogy anyu nem dolgozik, így gyorsan felhívtam, hogy ha éppen hullára unja a fejét, akkor eljöhet a GOKI-ba. Persze azonnal indult.
Az ő és Petikém találkozásáról legyen elég annyi, hogy amikor Peti anyu nyakába ugrott, két kis kezével megsimogatta az arcát, majd adott neki egy puszit, akkor a biztonsági őr (aki nem egy köpcös, hormontúltengéses 50-es nő, hanem egy magas, lazán 40-es férfi volt) azt mondta, hogy mindent pénzt megért neki ezt látni, olyan szép volt! Esküszöm majdnem elsírta magát. (Én meg örültem, micsoda örömet hozunk a kardiológia biztonsági őrének szívébe. Há'detényleg!)

Így ők igazából jól elunatkoztak ketten, közben "véletlen" sikerült összetalálkoznunk a "másik Petivel". Az egy érdekesség, hogy másik Peti egy nappal később született, mint a mi Petink, ugyanaz a nevük, és mindketten digeorge szindrómások. (És természetesen súlyra/magasságra is egy kategória.) Tök érdekes!

Aztán bejutottunk. Én igazából nagyon bírom ezt a Bodor doktort, mert simán boldogan jöttem ki tőle, pedig biza, már nem nyertünk újabb fél évet a pacemakerre. Merül az aksi rendesen.
Úgyhogy először 3 hónapos kontrollt adott, aztán meggondolta, és rábökött a 4-re, így szeptemberben kiderül, mikor kell tényleg műtéttel cserélni a cuccot.
Viszont ezt úgy adta elő, hogy hirtelen még én örültem, hogy ki kell cserélni. :) Aszonta "látszik a pacemaker használatán, hogy nem ül egy helyben sokat a gyerek" (Nos, igen :D )
És akkor ő azt mondja, inkább legyen egy évvel hamarabb cserélve, mint, hogy olyan legyen, aki egy helyben ül. És mivel persze egyetértettem, boldogan feldolgoztam, hogy ki kell cserélni.
Amúgy is valaha 3,5-4 évet mondtak maxnak, és örülök, hogy ezt nagy valószínűséggel el is érjük. (A következő darab viszont már 10-15 éves élettartamú lesz, tehát kvázi ezzel a műtéttel le lesz róla a gond egy jó időre.)
Meg soká van az még, ezen nem aggódunk.

(És mindig elámulok az itteni orvosokon. Apám a doki elővett egy telefont, belőtte a TalkingTom nevezetű játékot, és amíg a Peti nyomta és röhögött a macska reakcióin (a telefon érintésre esik, kel, dorombol, elismétli, amit mondasz stb.), addig simán megvalósult a 3-4 perces nyugton ülés, ami a beméréshez kellett. Most azért tök nem mindegy hányan izzadunk le, amíg elmagyarázzuk, hogy relax van!)

És a csúcs!
Mert igazam volt, megint.
Hogy hiába mérete Esztinek a 16-os bicaj, egyszerűen nem bír vele, nem érzi a biciklit. És ez gátolja a kétkerekezésben. (Biztos voltam benne, hogy menne neki, mert már tavaly nyáron is simán meglódult a futóbringán úgy, hogy az hosszú ideig zúgott lábletevés nélkül. )
Úgyhogy tegnap délután az oviban mondta az Imi, hogy látott egy 14-es kislány bicajt a bizományiban olcsóért, és rögtön ránk gondolt. Mi azonnal elmentünk, megnéztük, megvettük. (Terveztük, hogy veszünk használtan valami kisbringát, hogy egy évig azt nyúzza, mindegy milyen, csak guruljon. És tök mák, mert ugyanolyan márkájút kaptunk ki, mint  a16-osa!)

Hazajövet hamar befűzött Eszti, hogy az udvaron próbáljuk már ki (Laci időközben lelépett költöztetésben segíteni).
Nem voltam meglepve, amikor 10 perc segítséges (vagyis addig a grabancánál fogva tartottam) bicajozás után elment egyedül. Két keréken. Simán. Büszke voltam azért a biztonság kedvéért nagyon! :)
A kislányka egyszerűen boldog, egyelőre le sem lehet robbantani a bringáról. Ma kimentünk a Dombhoz családostól, de Eszti nem velünk maradt, hanem elment futni az apjával. És végigtekert vele fél órát. Majd kiállt, de csak azért, mert azt mondta, hogy a végén már a kezét sem érezte. :D (De azért hazajövet még el kellett tekernünk vele a pékségbe...)
Ez mondom, olyan boldog, hogy már megérte a bicaj!