Tisztaszirup Mátraháza

Tényleg az volt. Csöpögős, cukormázas, családiboldogságos, rózsaszín hétvége.
Az egész olyan érzés volt, mintha nyaraltunk volna. Pedig csak egy hétvége volt, de nagyon ászos!

Múlt hét elején, akkor már napok óta mozgott bennem, hogy el kéne menni Szilvásváradra kirándulni, olyan szép az idő meg amúgyis blablabla.
De annyira bazi messze van, hogy két gyerekkel szó sem lehet egynapos 5 órás autózásról. Szóval csak emésztgettem.

Aztán kiderült:

a) Esztinek nevelésmentes nap lesz pénteken az oviban (amúgy 2 hét otthon henyélés után nem vettem volna ki még egy napra, ráadásul ugye orvosnál sem jártunk, tehát szülői aláírásos volt az igazolás),
b) Lacinak van sok munkája, de pénteken valami izénap van, vagyis nem fognak dolgozni (ha sok a melója, nyilván nem mondom neki, hogy gyere szabira, mert...),
c) van autópálya matricánk szombatig, mert Laci céges úton volt Mátraházán múlt héten,
d) elmaradt a fejlesztés, valami szakmai nap miatt (amúgy viszkettem volna lemondani, mivel kedden sem voltunk a GOKI miatt),
e) jó az idő, szép az idő, virágoznak a fák és egyéb giccsérzetek,
f) nem betegek a kölykök.

És f) pontig jutni az érvekben az nagyon kemény! :) El is kezdtem kutatni valami olcsóbb szállást, mert mi ugye a nyaralásra gyűjtünk.
Amikor is Laci kihasználva a GOKI-s várakozás unalmas óráit, elintézte telefonon, hogy hétvégére Mátraháza szeretettel vár minket (Honvéd üdülő.)
Ez annyiban fontos, hogy teljes panzióval olyan áron, ami alacsonyabb volt, mint a benzinköltségünk... De igen, tényleg, igényjogosultaknak nagyon durván olcsó. :)

Szóval pénteken reggel elindultunk, már Mátraházán ebédeltünk, túráztunk, sétáltunk, tingilingiztünk, semmi értelmeset nem csináltunk, voltunk Kékestetőn, Parádon, Mátraházán, Sástón.
Eszti imádta (Miért megyünk haza? Miért nem maradunk sokáig? ), ő rendben is volt.

Mondom, tiszta cukorszirup.

Naés, mielőtt ideróka lenne.

Pepp már az odautat végignyávogta, aztán minden alkalommal kb. 1 órán át tartott a lefektetése, nem evett rendesen (inkább mondjuk úgy szinte nem evett). Aztán egész hétvégén balhézott, mert jellemzően, ha én jobbra mennék ő juszt is balra, és különbenis miért nem lehet a földről az összes galambszart felcsipegetni. Szóval a szokásos. :) De valójában már annyira megszoktuk, hogy össznépi vállvonogatásokkal elintéztük.

Aztán szombat este 8-kor Laci kikiabált a fürdőből, hogy neki biza kullancsa van. Konkrétan sokkot kaptam, elrohantam csipeszért, de nem sokon múlt, hogy elzavarom Lacit a gyöngyösi ügyeletes patikába kullancskiszedő kanálért. Mert egy fia csipeszt nem sikerült kerítenem. Közben meg a túlolvasottságom miatt persze minden lehetőség felmerült bennem.
Az a szar amúgy olyan kicsi volt, hogy először tökre kételkedtem benne, hogy az, de Laci rámripakodott, hogy "Nézd már! Ott mozog a lába!"
Ááá, irtózatos! Éééés basszus: a hasán volt.... (Esküszöm pedig, hogy nem meztelen extraszexuál felsőtesttel flangált az erdőben!)
Aztán kitalálta, hogy próbáljam meg körömmel. És ja, simán kihúztam. Mondanom sem kell, még mindig piros, ráadásul akkora hisztit csaptam, hogy szegény Eszti azóta is rá van állva  a kullancstémára (Miért? és Hogyan? és Itt nincs?). Szargenyakullancs!

No aztán így a sokk után fekvés-alvás, és másnap kiköltözés után Sástó. Jó volt, kafa volt, séta, kacsák, kirándulás, éééés kilátó.
Mondom áááá, felmegyek én Esztivel persze-hogyne-naná-miértne.
Gondoltam az első szintig is van éppen elég csigalépcső, úgysem megy tovább. Na nem a túrót! Már egyáltalán nem éreztem rózsaszínesen magam, mikor ez még a második szinten is túl ment. Mert nézd anya milyen jól látni!
Jól hát, főleg, hogy neked van kapucnid, az én fejemet meg már elvitte a szél, ráadásul perverz rohamokkal fél percenként néztem fel a tetejére.
Ugye nem kell mondanom, hogy olyan magasságnál a kilátó már KILENG?!
De nem engedhettem meg magamnak, hogy összefossam magam, mert bátor gyereket nevelünk! Úgyhogy bátran mondhatom kurvanagy élmény volt nekem! (Ennél már csak az volt sokkosabb, amikor Rómában voltam olyan állat, hogy felmásztam (jó pénzért!) a Szent Péter Bazilika kupolájába azért a szar fotóért a térre, amit egyébként minden utcasarkon árulnak képeslap formájában. És abba nem gondoltam bele, hogy az a vacak lépcsősor teljesen beszűkül! Csak azért nem rohantam visítva lefelé, mert csak egy irányba lehetett haladni. Pedig anyu váltig állítja, hogy nem szorultam be a szülőcsatornába, de szerintem igen.)
Szerencsére a harmadik szint felé félúton Eszti kitökölte, hogy akkor neki ez elég volt mégis, és szépen lebattyogtunk.

Jó volt! :)

A hazautat Pepó az utolsó percig végigaludta, úgyhogy mégiscsak marad a cukorszirupos végkicsengés. :)