Szénné unom az agyam, de egyedül lenni akkor is jó (lenne)

Tegnap valamiféle mélypontot értem el, amikor néztem a homokozó kölykeimet bambán és arra gondoltam, hogy
a) mikor lesz már este 8,
b) mikor lesz már jövő hétvége.
És rájöttem, hogy egyik később, mint a másik.

Laci szerint természetesen az én hibám az egész leépülésem, mert egyszerűen elkényeztettem a gyerekeket.
Valójában ja, nagy igazság ez, de másképp nem lehetett.
Minden nap eltervezem, hogy hova megyünk délelőtt, hova délután, itthon soha nem maradunk, nehogy unatkozniuk kelljen. Igazából tök jó fejnek gondolom magam, de ez az állandó játszótér/homokozás/főtéri csúszdázás kikezdi a tűrőképességem.

De itthon azzal indul a nap, hogy M2. Egy órán keresztül simán (Eszti csak, Petit szerencsére nem érdekli). Addig én elpakolok reggeli után meg előkészítek akármit az ebédhez. Utána tízórai, majd megyünk. Mindig valahova. De ekkora gyerekekkel képtelenség is lenne itthon ülni, nekik ez így a jó. Szóval nincs mit tenni!

Délután meg sokszor csak az udvarig megyünk (van a társasháznak egy zárt udvara, homokozóval meg egy rakat kint hagyott játékkal).
Tegnap aztán még az udvaron sem volt senki, pedig mostanság Eszti nagy barátságba keveredett a Martinnal (aki teljesen egyidős vele, szerintem egyetlenként a házban), és egész estig játszanak, pusmognak, rohangálnak együtt (főleg kedvencem, amikor a bodobácsokat rohangáltatják a testrészeiken órákig, ezért Eszti hajából itthon is küldtünk már ki az ablakon bodobácsokat- mert ugye ki számolja meg, hogy mennyi mászott fel és mennyi le). Tiszta cukik egyébként (a bogarak nélkül persze).

Na így épültem le 07.18-ára. (Pont egy hónapja van nyári szünet.)

Különben jópofa gyerekek, tényleg nincs egyéb gond velük, csak hát szórakozásokat kitalálni és kivitelezni azokat napról-napra, az nem izgi.

Éppen ezért nemrég vad lelkesedéssel elterveztem, hogy én pedig szülinapomra azt kérem, hogy egy egész napot egyedül tölthessek valahol, akárhol, bárhol!
Már előre élveztem!
De Laci ezen igényemet egyszerűen abszurdnak találta, aztán teljes mértékben sértő módon "nemnormálisnak" ítélte.
Merthogy:
a) menjek bulizni (életemben 16-25 éves koromig csak buliztam, marha jól csináltam amúgy, mert ez idő alatt kiéltem magamból minden ilyen késztetést. A franc akar tombolni már, ezen már túl vagyok.)
b) akárkivel el (az össze barátnőm kisgyerekes vagy éppen nem a barátnőm, ha összefutok velük akkor jellemzően pelenkatéma van, azt meg minek tárgyaljam ki egy kölykök nélküli plusz estén is)
c) menjek a mameszhoz pihenni. (jó...)

Node egyedül??? Szerinte az ember egyedüllétre csak önpusztítás céljából vágyhat. De megnyugtattam, hogy ha eddig nem vágtam fel az ereimet attól, hogy ilyen értetlen és nem megértő, akkor nem egy egyedül töltött napon fogok robogó vonatok elé ugrani. Ehh, tényleg megsértett ezzel amúgy.

Olyannyira, hogy egy napig azt hittem, tényleg dilis vagyok, hogy kurvára el tudtam képzelni magam, ahogy alszom egyedül egy nagy, fehér ágyban, akkor kelek, amikor akarok, akkor veszem kézbe a könyvemet, amikor akarom, akkor eszek, amikor akarok és akkor futok egy fél órát, amikor akarok. Mindenféle önpusztító késztetések nélkül.
De hamar összekapartam az önbizalmam, mert azt gondolom, hogy ha felajánlanám ezt a lehetőséget 5 kisgyerekes anyukának, akkor 4 sikítva ugrálna örömében, hogy már össze is csomagolt, aztán menne. (Más kérdés, hogy én gyerek nélkül is sokszor szerettem egyedül lenni, szóval ez a szabadságélmény mindig bennem volt.)

Ezeket nem volt még alkalmam Laci fejéhez vágni, aki mit sem érti még most sem. És aki ezen a hétvégén is elutazik bulizni és amúgy sem jön játszótérre SOHA!

No nem kell aggódni, érti ő, hogy van valami bennem (most éppen a méla unalom :) ), csak nem hiszi el, hogy attól, hogy neki nincs, az emberek egy részének még igenis lenne igénye az egyedüllétre.
(Persze dacból és dühből le is tettem erről az egész egy napos boldogságról. Csakazértsem.)

Úgyhogy éppen a legközelebbi pihenésélményemet várom, ami azért nem lesz ám kutya. Jövő hét végére gyerkőcik utaznak a mamához Pestre. Mi meg másfelé. ;)

Szóval baj valójában csak kevés van, a gyerekeim édibogyók, de attól még jogom van szarrá unni magam.