Hétvége-szerelem-beszélő csodagyerek

Demerám nincs semmi.

Hétvégén lazáztunk, Eszti Pesten nyomta a habzsi-dőzsit, mi meg itthon.
Pénteken 4-kor mentek el a vonattal anyuék a makival, én persze már 6-kor telefonáltam, hogy megérkeztek-e. Anyu csak nyomta a semmi szöveget, "igen, megérkeztünk blablabla" mondom, add már Esztit!
(Felhívnám a figyelmet, hogy két óra is alig telt el az indulás óta, és a vonat 1óra 10 percig minimum megy....) Szóval Eszti megkapta a telefont és már darálta is:
És kaptam egy új nadrágot. Új farmert! HellóKittyset! Mert a másik farmerom mindiiiiig lecsúszik.
Szómiszó, rendesen luxusban nyomta....


A cirkusz is tetszett neki, újra elvolt, ahogy kell.

Mi egész nap semmi hasznosat nem csináltunk (na jó, amennyiben hasznosnak minősítjük a kisebb ellátását, akkor azért mégis.), kínait ettünk ebédre, Media Marktban bóklásztunk utána (azért figyelitek, mekkora családi program, mi? :)), szóval jó volt.
Sőt, vasárnap, amikor anyuék megjöttek még egy laza kávé is belefért a Malomban (anyu szerint Peti kb. nélkülük is remekül ellett volna.), de csak egy órát voltunk el, rohantunk haza.

Így volt ez a hétvégével.

Aztán hétfőn jött a dédi látogatóba, aznap Eszti is itthon maradt, nem ment bölcsibe.

Nem úgy, mit másnap, amikor is úgy jött haza:

Eszti: Szerelmesek vagyunk a Danival. (Defasza...)
Anya: Tényleg?
Eszti: Aha! (Ésamúgy ki a tököm az a Dani?)
Apa: És gazdag? (Bázz Béb, szétváglak, ne szívasd már!)
Anya: És mit csináltatok a bölcsiben?
Eszti: Hát beszélgettünk. (Akkorjó. )
Anya: És miről?
Eszti: Hááát, hogy én kisebb vagyok. (Remek társalgási téma.)

Utóbb kiderült, hogy Dani az oviból jött csak át, szóval lehet vége is szakad a lovesztorinak.
Dekááár....

Amúgy a kisebb is remekel. Szegény gyerek, de tényleg.
Apja ugyanis meg van győződve róla, hogy Peti beszél. No igen, abszolút reális elképzelés egy génsebesült 8 hónapostól, de mindegy is.
Csinálja a nagyműsort, amit Eszti egy hónapos kora óta is csinált:
Belenéz a gyerek fejébe nagyon közelről: "Mondd aaaaappppaaaa!"
Peti az lelkes, valami mond vissza (tény, hogy gyakran van benne a és p és a).
Laci örvend, én meg csak forgatom a szemem.

Erre nagy szájjal mesélem mamának, gúnyolva Lacit persze, hogy mit nem képzel már a csodagyerekről (aki egyértelműen az, csak nem ebből a szempontból. )
Erre mire megyek be? Mamesz görnyed a Peti felett a majd'80 évével és derékproblémáival, és mantrázza az alábbiakat: "Mondd aaapppaaa!"
Hát sikítottam... :D

Természetesen Peti mondja, hogy apa, ugyanolyan gyakorisággal, mint avva, aggya, vává, és tádám: pápá... Szóval ennyi a beszélő csodagyerek sztori... :)

(Amúgy lelkesen elkezdtük a jelelést, mert sikerült a fb-on csatlakoznom a DiGeorge-os gyerekek csoportjához, ahol majdnem mindegyiknél jelentkezett a késleltetett beszédfejlődés, szóval inkább ebben látom egyelőre a közeljövőt.
De hogy az milyen nehéz!? Azt hittem könnyebb lesz, de meg kell szokni rendesen, hogy mondom-mutatom-rámutatok, viszont tetszik nagyon. Sőt, látom Petin, hogy figyeli is a kézmozgásomat, de finommozgásban még azért van mit gyúrnia.)