Tipikus elsőnapos

Szerdán kezdtem el dolgozni.
Mivel pesti a központ, oda mentem fel. De mivel ki akartam kérni még az erkölcsimet előtte a központi okmányirodában, így hajnalban mentem.
Este szépen elrendeztem mindent, kb. egy órán keresztül pakolgattam a gyerekek cuccait, amit Esztizsákjába/Petizsákjába/óvónéniknek/tornaórára/papírgyűjtésre vinni kell Lacinak a gyerekekkel együtt reggel az oviba.
Aztán hajnali 3-kor megjelent Pí, hogy folyik a orrom. Jeeee! Ovinak lőttek. Újratervezés.

Úgyhogy ennyit aludtam aznap éjjel. Újraterveztem, a "ki-mikor-mit csinál" terveket.
Reggel 6-kor dobtam Lacira egy sms-t, hogy ne kelljen fel, mert valójában tök ráérnek. És hátradőltem a vonatülésben.

Egészen 8-ig elégedetten hátradőlve is maradtam, amikor kiderült, hogy nagy hiba van a rendszerben. Mert az szép és jó, hogy Laci bevállalta az első időszak betegségeit, lebeszélte a munkahelyén is.
Úgyhogy ezt rendben levőnek hittük, hogy ilyenkor ő marad gyermekkápolási táppénzen. De a gyerekorvos asszisztensnője gyorsan kiábrándított, hogy azúgytöknemjó.
Mert, ha én GYES-en vagyok és mellette dolgozom, akkor csak én vehetem igénybe a GYÁP-ot Peti után. Bááááám! Újratervezés.

Élénk gondolkozás, ki dolgozik még GYES mellett és ez hogy van és hogy lehet és telefonálgatást indítottunk Lacival párhuzamosan, mire Timi egy huszárvágással megoldotta a problémát: apára kell íratni a GYES-t. Jéééé! Tényleg.
Újabb telefonkör a MÁK-nak, majd a gyerekorvosnak, hogy reggel 8 óta már apa van GYES-en, csinálhatja a papírokat.
Szerintem az egész okmányiroda tisztában volt a problémánkkal, mivel a várakozás egy óráját ezzel az ide-oda telefonálgatással töltöttem.

Úgyhogy ezek után a "és milyen a meló?" kérdés, hirtelen nem is fontos. :)

Különben jó, meg klassz, az egészet vágom, hogy mit kell csinálnom, de nagyon-nagyon el vagyok még veszve, hogy hogyan is kell elindulnom ezen. Mert ez teljesen önálló munkavégzés.
Mindenesetre még keresik a befogadó intézményt, ahova adminisztrálni betelepülhetek, addig meg itthonról bogarásztam a jogszabályokat meg a protokollt. (Mondjuk 6 éve nem láttam szoc. törvényt, szóval volt mit nézegetnem.)

Ez az egész hirtelen munkábaállás fenekestől forgatta fel az életünket egyébként.
Pl. sajátautós. Megnéztem a területemet, hát ijesztően sokatmenős.
Vagyis csak annak fényében ijesztő, hogy ugye én akkor láttam a jogosítványomat, amikor kiadták az okmányirodában 7 éve.
És egészen eddig egyetlen alkalommal vezettem, amikoris majdnem elvittem egy építőmunkást Előszálláson, azóta Laci jobbnak látta, ha a jobb egyesen ülök. (Ő rántotta át a kormányt a másik sávba.)

Már veszem az órákat egy oktatótól. Akivel azt hittem, kerengünk majd boldogan min. 3 alkalomig a rutinpályán, de szerinte nem olyan vészes a helyzet, mint gondolta, úgyhogy már simán forgalomba kivitt. Azóta még Stellát sem sikerült lefullasztanom egyszer sem, úgyhogy kezdem azt érezni -mint még soha- hogy lehet tényleg fogok vezetni!

Laci azóta már nem családi autót néz, hanem nekem kisautót. Úgyhogy az autóvásárlós terveket is megborítottam rendesen. Stellát áruljuk, nekem nézünk egy kisautót, mert az kell a munkámhoz (ha valakinek van egy cuki ToyotaYariskája zsebből kikapva eladó, az szóljon nekem!), családi autócsere meg akkor lesz, ha Stellára rábukik valaki. Vagy nyerünk sorsjegyen.
Ugye? Ebből sem lesz melanómaszűrés....

Van izgalom.
Közben Pí most tök beteg lett.
A bejegyzett új rekordunk: 4,5 hónap antibió nélkül.Jippiiii!
Laci egyelőre lelkesen gyűri itthon a gyerekápolásos feladatokat. Gondolom, szigor és vasfegyelem uralkodik, mert Peti azóta nem pisilt és nem kakilt be.
A magam részéről finoman sem érdeklődöm az "ezt mégis hogyan csináltad" részletekről. :)