Aztapapírkutyahétszentségit!

Előszöris elkapta. Persze, hogy elkapta, miért ne?
Most csakis erről fogok írni, tök uncsi lesz, dehááát ennyire telik.

Olyan iszonyat mázlink volt, hogy szombat-vasárnapra a brutál orrfolyás amolyan beragadt takonnyá változott. Vagyis szívtuk, szívtuk, mert kellett, de egyéb gondot nem okozott a náthája. (Vidámkodás, semmi köhögés, semmi taknyolás.) Aztán keddre előjött a köhögés, és voilá: szerdára kezdődő tüdőgyula.

Nézzük-nézzük.
Megaszerencsésnek érzem magunkat, mert a hétvége tök jó volt. A gyerekek? Pfff... mamaboldogság. Szülők? Pfff... IKEAboldogság. :)
Voltak a kölykök anyuval meg a papával színházban megint: a Hattyúk tava gyerekelőadáson. És persze Eszti be volt zsongva, ő nagyon várta, élvezte.
És nem! A 2. alkalom után is alig hiszem el, hogy Pepp ezt is végigülte és remekül szórakozott rajta! Hi-he-tet-len-ség!

Node keddre aztán lazán köhögni kezdett. És szerda éjjel már kapkodósan lélegzett, be is lázasodott tegnapra, és délelőtt 9-kor elterült aludni.
Namondom, faszaság, mert ez sem fog sem enni, sem felkelni a kanapéról minimum 3 napig (karácsonykor 5 napig nyomta így ugye, a múltkor megúsztuk 3-mal, aztán az optimista szemléletemet vettem elő).
Az volt a szerencsém, hogy reggel már esze ágában sem volt enni, de egy gyenge pillanatában elböffentette, hogy mákos tészta jöhet.
És volt előző napról betűtésztám a paradicsomlevesből. Úgyhogy gyors mákostészta reggelire, mielőtt meggondolja magát, majd ebédre egy falat állatfigurás keksz (szó szerint értendő: a macinak leharapta a fejét), na és délutánra apja hozta is a lázas állapot esetén egyedül üdvözítő: burgonyaszirmot.
Annyi hozzáfűznivalója volt az asztalra borogatásról, hogy ki kell dobni zacskót. :D
Dehát elnéztünk neki mindent, hiszen függőlegesben állt az asztal mellett és a büdöshuncut arckifejezés terült el a fején (nem az orbitális világfájdalom, ami ilyenkor jellemző)

Délelőtt nézegettem egy kicsit kedvenc fiamat (nem volt nehéz, mert nem tudtam kézből letenni...) de aztán nem gondolkodtam tovább. Ha már belázasodik, akkor nincs mire várni. Abból nem mászik ki (eddig reméltem, hogy megússzuk egy amolyan egyhetes náthával).

Úgyhogy doki. Neki ríttam a köröket, hogy jahaaaahaaaj, milyen szar a statisztikánk, hogy jaaahaaahhaaaj dupláztunk antibiót decemberben és most márciusban is.
És olyan jó érzés volt, amikor a rívóköreim után kiröhögött. Mert, hogy közben nem volt beteg és hogy ez amúgy sem annyira gáz statisztika az ő korában, nemhogy az ő leleteinek ismeretében.
Úgyhogy kvázi boldogan trappoltam haza az újabb antibió körrel. És különben nem gáz. Meg is lepődtem, hogy délután Petikém már nem aludt el azonnal, csak nézett ki a fejéből a kanapén. Aztán egy órát aludt, mire apjáék hazaértek és utána estig többet sem. Még húslevest is evett. (Pedig húslevest csak azért főztem, hogy elmondhassam milyen jó anyja vagyok a dedeknek, hiszen, ha betegek, főzök levest. :D Ugyanis Eszti csak a szívet és a zúzát eszi ki. Ha tehetné, akkor enné a levest lé nélkül.. Petiből meg azt néztem ki, hogy semmi nem megy bele ma. Ő amúgy csak az üres levet eszi, szóval szép gyerekek.)
Aztán olyannyira meglepően toppos termék lett mára, hogy se láza, se taknya, csak óránként egy köhögés. Még a logopédiát sem mondtam le. Eszembe nem jutott, hogy ez így fog kinézni.
Örülünk? Naná!