Csak a rinyarinyarinya

Jó tudom tiszta sor, de nem érdekel.
Nem érdekel, hogy örüljek, hogy nem az Ebola járvány közepében ülök, meg hogy nem 100 éve éltem Mo-on, meg ki tudja, mit nem olvastam ma Origon.
Értem, hogy ezer más problémám lehetne, de ez a Peti nekem éppen elég súlyosnak tűnt a múlt héten.
Hát az azért már az érzések alja, amikor akörül kerengtek a gondolataim, hogy a francért vállaltam még egy gyereket? Milyen remekül ellennénk az egyszemkislánnyal. Most tényleg kellett ez nekem?

Mostanra talán jobb a helyzet.
Vagy lehet, én vagyok jobban.
Mondjuk ez egyértelműen azért (büszkeségtől dagadó kebles, erőteljes sajátvállveregetésem következik 5 sorban), mert teljes az extázisom tegnap délután óta, amikoris zuhogó esőben lefutottam 12 km-et.
És a boldogöröm végig ott volt, mert amikor a legjobban zuhogott, akkor döntöttem úgy, hogy 6 km után nem folytatom a nagykört (ami még laza 1,5 km hazáig), hanem egyszerűen visszafordulok az úton, amin jöttem. (Nem, nincs esővédő felszerelésem. :) )
Úgyhogy a "de állat jó csaj vagyok" feeling még ma is csapkodja a hátam, szóval akkor már csak kibírom, míg megnő ez a gyerek, nem? :)

Az van, hogy KicsiPí... hmmm...
...nem az a klasszik jógyerek, na. Ez a kiindulópont.
Erre jön rá, hogy szétveti már itthon az unalom. Ez természetes is, és jó ideje érezhető, meséltem is már. Ez rendben is van, így minden nap van program, ahova kimozdulunk. Az oké is.
De a lakásban?
Ááááá! Az a kölök meg nem fogna egy vacak játékot sem játszás céljából! Semmit!
A hülye mobiljával hajlandó csak ellenni, amivel videót készít, majd ezeket sorban megnézegeti. Én viszont nem vagyok hajlandó a mobilját játéknak tekinteni....
Ez a "semmivelsemjátszom" amúgy sem frankó sajnos az ő szempontjából sem, de különösen idegőrlő nekem. Ugye.
Mert ez most ott tart, hogy a lakásban pl. nem mozoghat egyedül. Mert mindenhol csak a gubancot csinálja. Direkt.
Minden szabályt megszeg, minden kérésnek az ellenkezőjét csinálja, minden olyat pakol, bont, szétszed, kapcsol, teker, amit nem lehet. És nem hagyja abba, csak ha odamegyek, és fizikailag leszedem róla. Konkrétan szarik minden tiltásra, kérésre, szóbeli felszólításra. Csak vihogva csinálja tovább. (Állandóan lehúzza a WC-t, az erkélyen kidobál mindent, a mikrót bekapcsolja, a mosógépet meg ki, beindítja a mosogatógépet és most nem sorolom tovább.)

Oké, nem vagyok totál nyomorék, ezt még megoldottam volna pozitív életszemlélettel és ép ésszel.
De ezt tetézi az überbónusz: a szobatisztulásának rétestésztára emlékeztető folyamata. (Igenigen, nagyon szeretném elmesélni külön posztban, hogyan alakult ez június eleje óta, amióta hanyagoljuk a pelust. Roppant tanulságos ez a büdöskölök típusú "bepisilek az alsógatyába, odapisilek a szőnyegre, 3percenként kinyomok egy cseppet az alsógatyába, bekakilok, földrekakilok, kakiba csakazértis érdeklődve belenyúlok" gyereknél.
Ő az én tanítómesterem. Ő tanít engem, biza! Főleg a türelem és az "akkor-sem-lógatom-ki-az-ablakon" életérzés elsajátításában. Fú, nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire elegem volt már belőle. És mennyire úúú....
....dühös voltam rá.

(Volt egy délelőtt, amikor leszámoltam: 8 alsógatyát mostam ki. Nem baleset miatt, áááá. Direkt, korrekt gatyába belehugyozás.
Nyilván, ha sokat iszik sem kell neki 8* pisilnie 2 óra alatt. Ráadásul ha beáll a tükör elé szétterpesztett lábbal és nézi, hogy csorog le, az egyértelművé teszi a helyzetet.  Ennél jobban már csak a kakitaperolástól száll el az agyam. Oké, valameddig természetes kíváncsiság, de a picsábamá' ! Undorító, na.)
Különben meg már csak alváshoz van pelusa, itt tartunk -a délutánialvásos pedig rendszeresen száraz is marad- tök nincs vész, csak ne tekintené hullanagy poénnak.

Az a szerencse (vagyis gondolom ez nem szerencse, hanem jól ki van ez találva így ösztönileg), hogy közben meg annyira szeretnivaló és édesfickó és olyan őrült jópofa, amikor beszél, meg magyarázza a dolgait, hogy szét kell zabálni. Így minden este, ahogyan néztem az ágyikójukban őket, ahogyan alszanak (csodálatos nyugalomban, elterülve, édesdeden), arra a következtetésre jutok, hogy jó, mégis maradhat.

És akkor még ugye nem is csak ő van a világon, hiszen Eszti is megérdemli, hogy foglalkozzanak vele.
Ő meg ugye a másik véglet. Szerintem ellenne egész napokat pusztán pónizással, legózással és babaházazással. És szót fogad. Jajj, áldás ez a tulajdonság!
Ráadásul általában még rá tudom venni, hogy aludjon délután egyet. Szóval ő pont tökéletes. Dehát csak nyári szünetes, szórakoztatnivaló gyerek ő is. Plusz a kötelezők (minthogy legalább ebéd legyen már dél körül).
Így érthető vagy sem, kikészültem és hullára unom a nagy boldog kétgyerekes nyári szünetet.

Petin ráadásul sokat aggódom, egyáltalán nem gondolom, hogy az ovi bármiféle problémát is megoldana, inkább felvet majd még 100 másikat. Erről majd máskor (vagy akkor sem. )
Tehát még az sem vigasz, hogy csak egy hónapot kell okosan eltölteni.
Nem. Ó. Jajj! És indul az újabb hét...(De legalább tegnap 12 km-et lefutottam. 1:16 alatt. Szinte elfelejtem a sírásrívás végére. Hejjjna! :)  )